Jászdózsa: ahol a híd a szó szoros értelmében és jelképesen is összeköti az embereket – galériával

A szövegíró végigpörgeti a képeket, és persze jászdózsai emlékeit. Impressziókat keres, próbál megragadni, mert a képek is ezt teszik.

S leírja: víz, híd, fény és árnyék.

A víznél ebben az összeállításban nekem fontosabb a híd. Egyszerűen azért, mert szép. A kő, a kötőanyag, a moha, a rusztikus talpazatok és boltívek. Ahogy tükröződnek a vízen. Mert egy hídhoz (általában) víz is kell. És partok, tájak, falvak, városok, emberek, amiket és akiket össze lehet kötni. A szó szoros értelmében és jelképesen is. A híd mi is lehetünk. És lehetünk, akik használjuk a hidat. Lehetünk hídépítők, hídrombolók. Lehetünk szemlélődő figurák, akik messziről látják a hidat. Majd egyre közelebbről. A hídról is láthatjuk a hidat. És a vizet. Az áradót, vagy éppen a kiszáradó medret, a tájat, ahonnan a hídra jöttünk, a települést, a szomszéd falu tornyát. S ha élénk a képzeletünk, akkor a múltat és a jövőt. A felmenőinket és a gyerekeinket, ahogy éppen átkelnek a hídon, vagy nézelődnek, és látják a múltat, és megálmodják a jövőt.

Azt írtam le még (azt írta a szövegíró): fény és árnyék. Mintha egy giccses dalból lenne, olyan ez a két szó. Pedig nem, illetve mindegy. A giccs nem kell, hogy bántó legyen. Mert egyébként minden giccs, ahogy életünk is az. Ezért szeretjük. A giccset és az életünket. A fényt és az árnyékot. Mert olyan természetesen, egyszerűen mutatja magát. A híd árnyéka, a gömb árnyéka a kifolyón, a fák árnyéka a falon, a szobor árnyéka önmagán, a levelek, ahogyan átsüti őket a nap, s ahogy a világoszöld foltokra más levelek árnya vetül. Ahogy a hétköznapok is beárnyékolódnak olykor, miközben tűz rájuk a fény.