Móricz Zsigmondtól Serfőző Simonig: múltról és jövőről is beszélnek a zagyvarékasi képek – galériával

Hetvennyolc település – sok-sok fotó. Hónapok óta írom a képszövegeit ennek a sorozatnak, mely a megye valamennyi falujáról, városáról ad egyfajta benyomást. A képek a valóságot mutatják, a szemszög persze esetleges, mit vesz észre, mit tekint fontosnak a fotográfus, s hogyan kívánja azt megörökíteni. Én pedig asszociálok valamire, egy vagy több képre, körülírom őket líraian, vagy eszembe jut valami, egy hangulat, egy történet, esetleg maga a történelem. Tények és hangulatok kavalkádja fogalmazódik meg a Kép-Írásban, aminek ez az utolsó összeállítása, utolsó bejegyzése.

De beszéljenek magukról a képek! Én pedig, a képeket kattintgatva, másról írnék. Valójában persze nem, mert végül mégiscsak Zagyvarékasról, illetve a sorozat többszáz képe által megjelenített vidékről. A vidékről, ami nagyon más, mint a székesfőprovincia, a vidékről, amiről bárkinek lehet sejtése, tudása, téveszméje. A vidékről, amit lehet szeretni, és lehet lenézni. A vidékről, ami a centrum, a főváros emlegetése nélkül is csupa ellentmondás.

Egy írónőnél például azt olvasom, hogy szégyellte. Mármint Zagyvarékast. A nevét sem akarta kiejteni a településnek a budai iskolában, ha megkérdezték, hogy hová valósi a családja, hol született az apja. Vidéken, mondta, s úgy érezte, mintha meztelenül állna a mérlegen az orvos előtt, miközben körülötte, mögötte hibátlan életű, hibátlan testű lányok. S azt írja még, meg kellett tanulnia a családját, hogy megszeresse apja faluját. Végül a leckét megtanulta, a falut megszerette, s nagyon szépen ír róla.

Móricz Zsigmond igazán vidéki volt akkor is, amikor Budapesten élt. És ismerte is a vidéket jobban, mint száz politikus, szociológus, társadalmi mérnök. Zagyvarékason is megfordult, itt nevelték ugyanis (édes-, mostoha-?)fiát, Imrét.

Ám most inkább egy másik írót, költőt említek, a Kossuth-díjas Serfőző Simont, aki a rékasi tanyavilágban nőtt fel. Oda köti eszmélése, gyermek- és ifjúkora, ráadásul sosem szakadt el a falutól, hisz Szolnokról, Pestről, Miskolcról is rendszeresen látogatta szüleit, mióta pedig ők nincsenek, azóta is nagyon gyakran visszajár. Minap a fővárosban találkoztunk egy költészetnapi rendezvényen, s említette, hogy előtte való nap érkezett Zagyvarékasról. Serfőző nemcsak hazajár, hanem ismeri és meg is írja az otthoni világot. Így tett fiatalon is, amikor riportszociográfiákat közölt országos lapokban a téeszesítésről, az elvándorlásról, a szegénységről és a boldogulásról. Prózájában is visszaköszönnek a szülőhely tájai, emberei, történetei, de a verseit mozgató indulat és szeretet is zagyvarékasi gyökerű. Persze, amikor Zagyvarékasról beszél, akkor a magyar vidékről beszél. Múltról, jövőről, hagyományról, lehetőségről. Sorskérdésekről. S végsősoron ezt teszik ezek a fotográfiák is.