Semmiség (?)

Szinte már hozzátartozott az utcaképhez. A bácsika – talán egy sámlin – ült az út szélén, a járdán és hegedült. Azon a napon azonban valami más volt. Nem szárnyalt a muzsika, közelebb érve, látható volt, hogy apókánkkal baj történt. Nem üldögélt, inkább feküdt a – tél lévén – hideg földön. Néhányan megálltak mellette, pici babánkat tolva mi is érdeklődtünk, mi lehet a baj. Férjem nem habozott, tárcsázta a segélyhívó számot. A mentők kiérkeztét még megvártuk, aztán haladtunk utunkra, egy halk gondolatot küldve alkalmi utcazenészünk után: legyen minden rendben! Nem sokkal később örömmel hallottuk újra a járda mentén repülő hegedűszót.

Volt, hogy rajtunk segítettek. No, szerencsére nem az egészségünkről és épségünkről volt szó, jól esett megtapasztalni, hogy szomszédunk figyel ránk. Apró figyelmetlenség miatt nyitva maradt a kertünk kapuja, a nyári szellő kitárta azt. Gondtalan nyaralásunk közepette hívott a szomszéd, érdeklődött, aztán gyorsan orvosolta is a problémát. Ugyan, semmiség – legyintett, miután nem győztük megköszönni, hogy ingatlanunk nem maradt átjáróház napokon át.

Valóban semmiség. Szóra sem érdemes apróság. Ám annak, aki felé irányul a törődés, akit céloz a figyelem és segítség, akár mindent is jelenthet. Ahogyan a minapi kunszentmártoni esetben. Olvassák el a lapunk kézbesítőjének nemes cselekedetéről szóló írást, s láthatják, bizony egy apró figyelmesség akár életet is menthet. Ami ugyebár nem is olyan kis semmiség...