Felelősségünk

Nem sokat autóztam, csak néhány utcányit kellett oda- és vissza gurulnom autóval, ez mégis próbára tett. A tanév első napja volt, ebéd utáni időszakban, kora délután ellepték az utcákat a fiatalok, a gyerekek. Jöttek és mentek, nagyrészt szabályosan az átkelőkön szelték át előttem az utat, voltak azonban, akik kihasználták az adódó lehetőséget és tilosban szaladták át a kocsiúton. De még a zebránál is fokozottan kellett figyelni, mert szinte a semmiből, hirtelen tűnt fel egy csapat, aki a túloldalra tartott, miközben persze az autók is sokasodtak körülöttem. Na és persze azok a fránya mobiltelefonok, azok ott „lebegtek” az első iskolai napot kipipáló fiatalok kezében. Bízom benne, hogy mindegyikük épségben hazaért.

Hogy ezt most miért mesélem el? Mert összekapcsoltam a később hallott szomorú hírrel, miszerint egy telefonozó, zenét hallgató diáklányt gázolt halálra egy vonat. Ő sajnos már nem ért haza. Nem tudni, ne ítélkezzünk, lehet, hogy csak ez alkalommal döntött rosszul, nem figyelt eléggé, ami sajnos az életébe került. Elgondolkodtató! Biztos, hogy az én gyerekeim soha nem kerülnek ilyen helyzetbe? Azzal együtt merül fel bennem a kérdés, hogy higgyék el, már most – pedig még nem közlekednek egyedül – próbálom a fejükbe verni a szabályokat. Milliónyi alkalommal felhívom a figyelmüket a közlekedés és az élet veszélyeire.

Ez a legkevesebb, ugyanakkor a legfontosabb, amit tehetünk szülőként. Tanítsuk meg őket felelősen gondolkodni! És mutassunk jó példát, talán az a leghangsúlyosabb.