Falak

A depresszió olyan, mintha lassan, módszeresen falakat vonnánk magunk köré. Ezek érdekes téglákból épülnek. Úgy tűnhet üvegből vannak, eleinte kilátni is könnyű mögülük. Aztán egyre több kerül egymásra, a fal növekszik, magasabb lesz. És valahogy szürkülni kezdenek ezek az építőkövek, homályossá teszik a kilátást, végül teljesen eltakarják mindazt, ami a falakon túl van.

Ha pedig valakinek meggyőződése, hogy többé áttörni sem lehet rajuk, akkor ott marad bezárva a szürke-fekete kövek között. Ezt a metaforát, kissé más megfogalmazásban még nagyon régen olvastam, de a lényege megmaradt bennem. Úgy vélem remekül bemutatja azt az állapotot, amelyet talán sokan megéltünk már, csak eltérő magasságú és árnyalatú téglákkal, falakkal. Jó hír, hogy a legtöbb lebontható.

De ahhoz nagyon kell, hogy aki bent van, bízzon ebben. A segítséget pedig így lehet megadni az illetőnek: elérni, hogy higgyen. Többek között ezek a gondolatok kavarogtak bennem, amikor Halápi Anita pszichológussal beszélgettem a depresszió egyik konkrét formájáról, méghozzá arról, amelyik a gyermekágyi időszakban jelenhet meg. Nem túlzás ha azt mondom, hogy nők százezrei, de talán millió szenvednek ilyen-olyan mélységben tőle. Sőt...az apai lélekben is ugyanúgy felbukkanhat, eltérő tünetekkel.

Ahány ember, annyi megoldás létezik. Ám a tagadás és a figyelmen kívül hagyás nem szerepelhet az eszköztárban. Helyette figyelni kell egymásra. Beszélni...hallgatni. Vagy csak jelen lenni és biztosítani a másikat, hogy ott vagyunk a fal túloldalán.