Öröm. Főzés

Nem baj, hogy füstszagú lesz az ember haja és ruhája, hogy a hagyma végeláthatatlan könnyekkel gyötri a szemeit. Az sem, hogy a figyelem fókuszában folyton ott kell állnia a tűzforró bográcsnak vagy főzőhelynek, amin rotyog, sül, forr, sistereg a pompás étel, amire mindenki vár, amiért mindenki tesz. 

Együtt. És ez a jó benne. Ez a lényeg. 

Persze izgalmasabb, ha még versenyre is benevez a csapat, és akkor nagyon nem mindegy, hogy egy csipettel több vagy kevesebb az összetevő, vagy éppen pont kimaradt a lényeg. Minden évben hatalmas érdeklődés övezi a szolnoki Gulyásfesztivált, amely idén már a huszonhatodik születésnapját ünnepelte. Ez nem tréfadolog kérem szépen, hanem komoly hagyomány! Ez mondjuk nem is titkolt szándék, hiszen a magyar gasztronómia kincseit valahogyan őrizni kell és továbbadni. Szerintem ez remek mód, és működik is, méghozzá remekül. 

Van abban valami varázslat ugyanis, amikor szabad tűzön, jó társaságban főz az ember. Valahogy lelke lesz az egésznek, és ebből a legvégén mindenki hazavisz egy darabot és hozzáilleszti a sajátjához. Mert, ugye, enni szeretünk, szerencsére sokan főzni is, együtt lenni és jól érezni magunkat aztán meg végképp. Ez is belénk van kódolva, mondhatni szokás vagy jellegzetesség. 

Szívesen figyelem a társaságokat, melyeknek tagjai harsányan nevetgélve, felszabadultan tüsténkednek a főzőhelyek körül. Akár vendégül is látják az arra vetődő éhes járókelőket, akikből aztán akad szép számmal, hiszen ha valahol, akkor itt biztosan talál valami kedvére valót az ember fia, lánya. Ilyenkor a főzés sem csak pusztán feladat, hanem maga az öröm...