Koldusból királylány

Nem tudom, hogy a kutyák ismernek-e meséket. Bár a memóriájuk kifogástalan, tehát emlékezetük biztosan van és gyorsan tanulnak. Ez biztos. A többi meg nem, de talán nem is számít. A lényeg, hogy sok ebnek alakul meseszerűen a sorsa, de a legtöbb sajnos igen szomorúan vagy szívszaggatóan indul.

A szolnoki Széchenyi lakótelep Morzsijának inkább keserédes a sztorija. Szó szerint az utca nevelte a csahost, aki békés, de azért távolságtartó viszonyt alakított ki az emberekkel. Időnként akadt egy-két hozzá hasonló, hontalan illető, akivel mini falkaként és kényelmes szimbiózisban élve tengették a napokat. Majd egy sorsfordító, majdnem végzetes pillanatban Morzsa kutya élete teljesen megváltozott. Miután hatalmas erőkkel visszamászott a halál torkából, megtapasztalhatta a szeretet és a törődés erejét. Mindez benne is aktivált valami elveszettnek hitt kincset. Megtanult újra bízni és hinni. Bennünk.

Kutyás ember vagyok, nagyjából minden megérint, ami velük kapcsolatos. Morzsi, azaz manapság fenségesebb néven Morzsilla történetét a kezdetektől követem. Talán soha nem gondolta volna ez az okos fejű, békés, zsömle barna csahos, hogy létezik ilyen élet. Amiben az utca hideg kövéből fűtött kutyaház, a felé nyúló kezekből simító közeledés lesz. Pedig előtte is gondoskodtak róla. A környék lakói. Mindenkié volt, mégis senkié. 

De most végre hazatalált. És talán valahol érti már, hogy van ilyen mese is...amiben a koldusból királylány lehet.