Szelektív érzékenységem

Állandóan szelektálok. Sajnos azonban nehezen válok meg a már kiválogatott holmiktól, így kisebb-nagyobb raktárrészlegek alakultak ki házunk táján. Az egyik zugban rég nem hordott ruhaneműk tornyosulnak, a másikban már „kinőtt” gyerekjátékok várják jobb sorsukat. Egyszer-másszor lelkesen üzletelek az online piactéren, s eladok egy-két cuccot. Olyankor a férjem kissé cinikus kérdésével visszarángat a földre és árnyalja az örömömet: „Hány forintot kaptál érte? Ötvenet?”

Természetesen látványosan megsértődöm, de titkon egyre többször elgondolkodom. Nem mondom, hogy majdnem beteges gyűjtögetőként ez könnyű nekem, de igyekszem. Az már jó, hogy felismertem a defektemet, már csak a tettek mezejére kell lépnem. Próbálom ebben hasznosítani a szociális érzékenységemet és karitatív gondolkodásomat. S most az is löketet adott, hogy „szembe jött velem” kolléganőm cikke, mely a szolnoki adományboltról és annak sikerességéről szól. Egy lapozásnyira tőlem önök is elolvashatják, kedves olvasók, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket a minőségi lakossági adományokat árusító üzlet. Jut eszembe, más lehetőségem is van. Ősszel ugyanis újra megrendezik Szolnokon azt a jótékonysági ruhavásárt, amivel egy szívemhez közel álló kisfiúnak szeretnének segíteni a szervezők.

Nos, be kell látnom: motiváció akad bőven. Nem is keresek kifogást, zsákot ragadok és pakolok. Ha ezt végre megteszem, így vagy úgy, olyanokat támogathatok, akik segítségre szorulnak. Érzem, jót tesz ez majd a saját lelkemnek is. Arról nem beszélve, hogy felszabadul egy sarok a házban. Hogy örül majd ennek a férjem! Ugye megmondtam, hogy karitatív és szociálisan érzékeny vagyok...