Életem iskolája...

Szülőiről szülőire járok. A héten értekezletek tarkították a napjaimat, előbb a lányom, majd a fiam osztályfőnökeit hallgattam végig „munka utáni pihenésként”. A kisebbik első osztályos, nála készültem nagyobb változásra. 

A megbeszélések fényében azonban rájöttem: a nagyobbik dedemmel méretesebb fába kell vágnom a fejszémet. Pedig ő is még csak harmadikos. Azon a délutánon, szűk két óra alatt szembesültem azzal, hogy már most felköthetjük azt a bizonyos bugyogót. 

Új tantárgy idegen nyelven, folyamatos tanulás és számonkérés, önálló házifeladat-írás. Csak néhány azon feladat közül, ami a gyerekemre vár. Lehet, másoknak nem tűnik soknak, de ismerve az én örökmozgó, szabadságvágytól túlfűtött és folyton játszani akaró lánykámat, lesznek csatáink e téren. Szigorú szülőként igyekszem majd erősíteni a szorgalmát, ugyanakkor teljesen megértem azt is, ha néha besokall a rá nehezedő tehertől. 

Vajon minden egyes betűt, számot, bebiflázott mondatot hasznosít majd az életben? Lehet. Sok mindent viszont nem tanul meg az iskolapadban. De most már van remény. Vannak törekvések, melyek által a diákok olyan dolgokat is elsajátíthatnak, melyek a tankönyvekből hiányoznak. Egy mai cikkünk is taglalja, hogy az élet iskolájában önértékelést is tanítanak a tanulóknak, vagy éppen pénzügyi tudatosságra ösztönzik őket. 

Az én életem iskolájában is becsengettek. Próbálom jó irányba terelni a gyerekemet. Biztatom, hogy legjobb tudása szerint tegye a dolgát, lehetőségeihez mérten sajátítsa el a tananyagot, de közben legyen boldog. Bízom a gyerekemben, s magamban is. Hiszek abban, hogy megtalálja a legjobb utat a nagybetűs felé...