Egy dombnyi fehér vidámság

– Anya, ma nagyon jó napom volt! – így jött haza szombat délután a gyerek, aki egy nagyobb barátnőjével ment csúszkálni a Várkonyi téri szánkódombra.

Ahogy cseperedik, egyre ritkábban hagyja el ilyen mondat a száját, ezért hallatán elmondhatatlan öröm járta át folyton aggódó szülői szívemet. Végre! Egy igazán jó téli programon vett részt, bár olyanon, ami nekem anno természetes volt. Ugyanis a nyolcvanas-kilencvenes években még egyáltalán nem volt szokatlan télen a hó.

Akkor, iskolaidőben, tesi óra helyett is kijártunk a Tisza-part töltésére lecsúszni a lankásabb, vagy a bártabbak a meredekebb oldalon, vigyázva, nehogy az ártér fái szolgáljanak fékként a lejtő alján.

Akinek szánkója volt azzal vágott neki a nagy kalandnak, de sokunknak elég volt egy nylondarab is a csúszkáláshoz.

Valahol nagyon szomorú, hogy ez ma már nem természetes. Az viszont nagyon felemelő, hogy ezt egy város megértette, és szívügyének tartja a gyermekek örömét. És ezzel nem csak gyermekeket, egész családokat, generációkat tett boldoggá, hiszen a szülőnek, nagyszülőnek az az igazán jó érzés, ha látják a kisebbek önfeledt vidámságát.

Én nem tudom hogy más városban ez hogy van, de Szolnok újra bizonyította, itt fontos a család, fontosak a gyerekek. Pedig most nem könnyű a szomszédunkban zajló háború miatti infláció, és energiaválság miatt, a rezsiárak a sokszorosára nőttek, nyilván minden fillér számít az önkormányzatnak is.

Ám, az világosan látszik, van ami megfizethetetlen: a világban dúló sötétség, és a februári szürkeség közepette az a dombnyi, fehér vidámság.