Márton, az én ludam, avagy libasorban törnek fel az emlékek

Száz liba egy sorba’, mennek a nagy tóra... Persze, hogy könnyes szemmel, ugyanakkor széles mosollyal figyeltem a csetlő-botló kiscsoportos óvodás fiamat egy néhány évvel ezelőtti előadáson. Az óvó néni vezetésével libasorban ballagtak az apróságok, énekeltek, táncoltak. A kissé esetlen kislibákat idéző gyereksereg bemutatója után természetesen minden szülő meghatódva, büszkén és boldogan vette szárnyai alá a saját kis fiókáját.

Libasorban jönnek elő az emlékek

De volt nekem valóságosabb találkozásom efféle szárnyasokkal. Pár éves voltam, de ma is jól emlékszem, hogy nagymamám a csirkék mellett pulykákat, kacsákat és libákat tartott csataszögi udvarán. Unokatestvéreimmel mi is kivettük részünket a baromfik gondozásából. Hagymaszárat vágtunk nekik, ami igazi csemege volt számukra, hiszen úgy nyelték a finomságot, mint kacsa a nokedlit.

S akkor már, Nils Holgersson révén azt is tudtam, hogy Márton, a lúd egy kedves, odaadó társ. Barátságom a libákkal mégis kissé megkérdőjeleződött abban az időben. Nagymamám szomszédja is tartott libákat, s egy utcára kiszökő gúnár sziszegve, félelmetes szárnycsapkodással támadt ránk. Unokanővérem menekített gyorsan a nagyszülői házba.

Talán meg volt írva a saját Mártonom érkezése...

Hogy a harag tartott-e, s meddig, az már homályosabb emlék. Felnőttként mindenesetre örök barátságot, sőt inkább szerelmet fogadtam ez ügyben. Olyan embert sodort mellém az élet, akivel közösen saját Mártont terelgethetünk. Fiunk, ha kell még ma is kislibaként húzódik mögém, s mögénk, ha pedig úgy adódik, bátran bontogatja szárnyait. Mi pedig büszkén figyeljük...