Búcsú

A pörgős, fárasztó hét végén kiadós pihenésre vágytam, este mégsem tudtam elaludni. A hozzám hasonlóan kimerült gyerkőceimet hamar elnyomta az álom, én pedig akárhányszor lecsuktam a szemem, újra és újra ugyanaz a kép villant fel előttem. Egy fotó a 15 éves fiúról, s mellette egy fekete szív. Istenem, hát elment?

S akkor hirtelen egy másik kép is felderengett emlékeimben. Nagyjából tíz esztendeje találkoztam a fiúval. Az akkor öt-hat éves óvodás srác egy percre sem „lógott ki” kis kerekesszékével a pajtásai közül. A világ legnagyobb természetességével vett részt a játékban, fáradhatatlanul építette a bunkert és kitűnően bánt a focilabdával. Ha nagy leszek, focikapus leszek, felelte határozottan kérdésemre.

Imádta a focit! Rendszeresen járt futballmérkőzésekre, a helyi csapat leglelkesebb drukkereként ismerték és szerették. Szülei megkérdőjelezhetetlen hite, emberfeletti kitartása és sokak odaadó segítsége által még világhírű gólvágókkal is találkozhatott. Boldogsága határtalan volt. A róla készült képeken mindig mosolygott.

Tőzsér Csabi, rólad mesélek most. S való igaz, szinte nem is ismertük egymást, mégis nagy tanítóként emlegetlek téged. Egy valóságos hős voltál, küzdöttél a végsőkig, sokunk számára lehetsz örök példakép. S történeted által még valamit megtanultam egy életre: becsüljük meg, amink van, a panaszkodást, s elégedetlenkedést felejtsük el. Legyünk hálásak, s használjunk ki minden percet, hogy azokkal lehessünk, akiket igazán szeretünk!

Köszönöm, Csabi! Ég veled!