„Tele a kád!”

Gyermekként sok időt töltöttem az anyai nagymamáméknál. Árnyékként követtem őt és benne voltam mindenben, amit csinált. Soha életemben annyi darálós kekszet és linzert nem készítettem, mint akkor. Már csak azért sem, mert ő semmiből nem tudott keveset csinálni.

Imádtam azt is, amikor savanyúságot rakott el, persze ilyenkor szintén ott lebzseltem. Segítettem, ha tudtam, de néha csak figyeltem. És ez a „csak figyelés” annyira jól tudott esni. Látni, ahogy a kezeivel rutinosan, magabiztosan készít elő mindent és ebből a varázslatból több üvegnyi csoda készül, persze literes kiszerelésekben. Az egykori babakádunkat befogta erre a nemes feladatra, káposztát, répát, uborkát reszelt bele, annyit, hogy egy hadseregnek is elég lenne. Nem tudom hány kiló zöldség volt, de azt igen, hogy jó része a kertjükben termett. Amikor mindennel elkészült, megállt egy pillanatra és nézte maga is: „Na, tele a kád.” És ez csak egy mozzanat mindabból, amiket ő és nagyapám természetesen, magától értetődően kezelt. Náluk mindig volt lekvár, befőtt, kolbász, hurka, friss tojás és olyan galambleves, amilyet talán már soha többé nem eszünk. Mert ma a világ sok tekintetben más, nélkülük meg már mindenképpen…

De nem kell elengedni a hagyományokat. A hétvégi nagykörűi befőző esemény számomra legalábbis mindenképpen ezt jelenti. Még mindig lehet praktikákat tanulni, ellesni és színesíteni a kamra polcát néhány finomsággal. Akár sajáttal is!

És gondolatban összekacsintani nagyanyáinkkal, hogy csak maradt valami a régi kincseikből.