Futóbajnokok

Ugyanilyen tiszta őszi nap volt huszonöt éve, amikor Hegedűs Marika néni, kedves emlékű testnevelőm egy kupacba gyűjtött minket, az örökmozgók legjavát, és elindult velünk a szolnoki piros iskola mögötti hatalmas füves rét felé. Zászlókkal kijelölt hosszú, tekervényes futópályához érkeztünk, amely mellett már ott nyüzsgött a velünk egyívású kisiskolások sokasága. „Gyerünk, kis futóbajnokok, melegíteni! – mondta Marika néni, jelezve, itt van az a mezei futóverseny, amelyre készültünk.

Aztán elhangzott a rajtjel, és mi, sok száz kicsi futóbajnok, rohantunk a váratlanul nehéz, göröngyös, huplis, csúszós pályán. Szedtük a lábunkat, mintha életünkben utoljára futnánk, az őszi rét kacagott lépteinkre. 

Hazánkban kevésbé, de a nagy futónemzeteknél ma is óriási divat a mezei futás. Ott ennek az egészséges, egyben idilli mozgásformának nemcsak a felnőtt hobbifutók hódolnak, de a fiatalok is. Mégpedig azért, mert a mezei futás a pályaversenyzésnek is az alapja: az elmúlt évek világcsúcstartói gyerekként mind a terepet rótták. De nem csak ezért fontos. 

A mezei futás ugyanis olyan, mint az élet. A célig tartó út hosszú, néhol csúszós, néhol göröngyös. De megtanít tervezni, kitartani, türelmesnek lenni. Arra, hogy spórolj az emelkedőn, és a lejtőn se tékozolj. Hogy értékeld a megtett kilométereket, és ha mindent beleadtál, légy büszke a célban, akárhányadik is vagy. És főleg: ne rettenj meg a hosszú, tekervényes pályától. 

A mai kis bajnokoknak, akik a Szandai réten, vagy másutt köröznek, ezt érdemes megtanulniuk. Lehetséges, de nem kötelező futóklasszissá válniuk. Fő, hogy mindent beleadjanak, és ne rettenjenek meg a távtól.