Kincsek

Van abban valami csodálatos, ahogy anyukám a töltött káposztát készíti. Tudom, ez pontosan olyan mondat, amit olvasva bárki azonnal bólogat, mert saját magára vonatkoztatva is egyetemes igazságnak érzi.

Szóval, az „anyukáméban” ott van minden kincs és titok, ami a családunk felmenőitől érkezett, kezdve attól, hogy mitől lesz annyira ízes, meddig kell főzni, hogyan kell „csomagolni” és hogy egy csipetnyi füstös íz miért nem maradhat ki soha, de soha belőle. Aztán amikor ott gőzölög előttem a pompás csomag, leöntöm némi tejföllel (na jó, „némi alatt” azt kell érteni, hogy nem szokásom spórolni vele) majd a kompozíció mellé pakolok egy szelet friss kenyeret. Régebben klasszikusan fehér volt, manapság teljes kiőrlésűvel nyugtatom magam…

Végül az első falat mesterhármas azonnal emlékek és élmények sorát idézi fel bennem, mindjárt azután, hogy békés elégedettséggel töltötte el az ízlelőbimbóimat.

És akkor szombaton megtudtam, hogy ez az ízig-vérig magyar étek mégsem az. Illetve nem „mi találtuk fel.” Hanem a törökök, kérem szépen, ahogyan azt dr. Bartha Júlia etnográfus megannyi további érdekes tény és tudnivaló kíséretében elmesélte a Damjanich János Múzeumban.

Persze tökéletesíteni, finomítani mindent lehet, amire remek példa döbbenetem másik tárgya, a fűszerpaprika.

Megragadt bennem egy mondat, aminek az a lényege, hogy a népművészet magába olvasztja az őt ért hatásokat. Tudjuk, hogy ezek sokszor véresek, fájóak. De a romok felett mindig új élet fakad.
Amiben sok kincsnek helye van. És együtt, a török-magyar kéz építeni, újjáépíteni is képes.