Néha rendkívül lassan gyógyulnak a lélek sebei, valami fontos dolog kell hozzá

Van az évnek ez a különleges időszaka, ami kicsit sebtépdelő, szívsajdító és elgondolkodtató. A halottak napi szokások eszköztára gazdag, és ahányan vagyunk annyiféleképpen dolgozzuk fel az örök elfogadhatatlant: valakinek, valakiknek a hiányát. 

A legtöbben belesimulnak a koszorúk, mécsesek, virágok nyújtotta biztonságba, a szokások vállába kapaszkodva látogatják a temetőket. 

Azért ilyenkor talán a tágabb családdal is sikerül összefutni, esetleg anekdoták felelevenítésével idézik meg együtt azokat, akikhez már csak a temetőbe mehetnek látogatóba.

Ennek megvan a szépsége is, mint ahogyan az éjszakában, megannyi pislákoló és lüktető fénytől ragyogó sírkerteknek is. Ez a magasztos béke ad valami finom nyugalmat. Nem biztos, hogy eleget a lélek sebeinek gyógyítására, de talán némi enyhülést hozhat. Egyúttal pedig emlékeztetőül szolgál, mennyire értékes mindaz, ami most van…, ami még van. 
A halottak napi szokások felénk is hasonlóak, mécsesekkel, virágokkal látogatunk el egykor élt szeretteinkhez. Még kislánykoromban, gyors egymásutánban veszítettem el szinte mind a négy nagyszülőmet. Bár ritkán jutok ki „hozzájuk” a temetőbe, ilyenkor nem mulasztom el a lehetőséget. Viszont nem kizárólag ekkor ápolom az emléküket. Megidézem őket az ilyen formán írt sorokban, vagy a kislányunknak mesélt történeteken keresztül. Mert hiszek abban, hogy így élnek tovább bennünk igazán.