Színházi varázslat

Bakfiskoromban megmagyarázhatatlanul vonzott a színház világa, a színészi pálya. Drámás középiskolásként bele is kóstoltam, lelkesen és szívesen játszottam a színpadon. Örömmel bújtam más karakterek bőrébe, hogy „engedéllyel legyek távol” önmagamtól és percekre, órákra egy teljesen új emberként létezhessek.

Azóta tudom, hogy ez lehet a színészmesterség igazi titka: a játék, a „csere-bere” öröme. Nincs még egy ilyen szakma a földön (bocsánat, ha valaki szerint igen és cáfolni tud), amiben ennyiféleképpen megélhető az emberi minőség ezernyi arca.

A Szigligeti Színház évadnyitóján üldögélve is erre gondoltam. Amikor a jókedvű, harsány társaság összegyűlt és megvitatta az új szezon ügyes-bajos dolgait.
Ott voltak ők, Valakikként, majd hamarosan, az egyik darab olvasópróbájának nekiülve néhányan már ismerkedni kezdtek az „új lényükkel”, akikké estéről-estére válnak majd azokon a bizonyos, világot jelentő deszkákon! Na és hogy mennyi világ van azokon! Hányféle pompás helyszínné tud változni egy darabka tér. Csak mert azt mondjuk rá, hogy az éppen Verona utcája, vagy egy piactér, harci csatamező vagy meghitt családi nappali.

Akik pedig ott ülnek a nézőtéren, ezt tökéletesen elhiszik. Akkor is, ha ilyen gyors egymásutánban váltják egymást a terek a színpadon. Varázslat lakik arrafelé kérem szépen, ez nem kérdés! Ott ragyog a játék szenvedélyétől fűtött szemekben és mosolyokban. Talán néha tompít rajta a valóság egy-két keménykezű pofonja. De végérvényesen nem tudja ezt letörölni az arcokról… emiatt működik a varázslat.