Imára kulcsolt kezek

Már messziről hallatszik a vijjogás, egyre közelebb látszik a sziréna fényes villogása. A sárga méretes autó egyre közelebb ér, mi lassítunk, félre húzódunk, megállunk, s utat engedünk a segítségnek. Kicsi fiam a kezeit felemeli, imára kulcsolja azokat, s a szemét egy pillanatra lehunyja. Így kell tenni, mondja, ilyenkor egy gondolatnyi imával érdemes szólni a segítségre szorulókért. Neki így tanította a kedves hitoktatója.

Mondanom se kell, ekkor még jobban összeszorul a gyomrom. A rossz érzés mellé beférkőzik a meghatódottság is, büszkeség tölt el, hogy ilyen érzékeny és jólelkű az én kis porontyom. A mentőautó közben tovaszáguld és nem sokkal később a rajta szolgálatot teljesítő szakemberek már mentenek is, segítenek a bajbajutottakon.

Valamikor az ezernyolcszázas éves végén mindez kicsit még lassabban ment. Szekerekkel, zárt szekrényes lovaskocsikkal igyekeztek az önkéntesek a rászorulók megsegítésére. Egy dolog azonban közel száznegyven éve is ugyanaz volt, mint most: a mentősök szolgálatkészsége, hivatástudata és elkötelezettsége.

Mindezekért mondanak köszönetet nekik évről évre a Mentők napján. Ez alkalomból, ahogy cikkünkből is kiderül, vármegyénkben is köszöntötték a mentődolgozókat. A jól megérdemelt elismerések mellé mindannyiunk köszönetét is tolmácsolhatom. Ami lehet „csupán" két imára kulcsolt kéz... De hogy a sziréna hangjától biztosan meghallják, kürtöljük világgá jó hangosan: Köszönjük!