Falvédőre írva...

Napok óta megy a susmorgás nálunk. Csemetéim, magukat felülmúlva, kérés nélkül önállóan leülnek és „dolgoznak”. Papírt, ceruzát, színezőt ragadnak, rajzolnak, vágnak, ragasztanak. Segítségkéréskor apát hívják. Én persze látványosan nem figyelek, s hogy valóban így is tegyek, arra határozottan, többször felhívják a figyelmemet. Izgatottak. Annyira, hogy a meglepetés erejével hisznek abban, hogy én tulajdonképpen nem is tudom, mire készülnek ilyen könnycsorgatóan megható odaadással.

Na tessék! Még nincs is anyák napja és én már bőgök. Persze, mondaná a családom, nálam ez nem meglepő. Képes vagyok egy reklám hatására és egy századjára látott mesefilmen is elpityeredni. És persze az emlékeken is. Eszembe jut, amikor kicsi gyerekként én is keszekusza ajándékot készítettem anyukámnak, amit ő a mai napig őrizget. És felrémlik, ahogy a nagymamám házába léptünk, mindig megszemléltem azt a kedvenc falvédőt. „Édesanya ajkán az a legszebb zene, tárt karokkal mondja: gyere, kicsim, gyere!” Az egyre kopottabb textil üzenete mindig fényesen ragyogott mamám házában.

Mondanom se kell, az emlékképek keretén most is folyik a könnyem. És akkor is elhomályosodik a tekintetem, amikor gyermekeimet és az anyukámat figyelem. Ahogy kell, mama igazi cinkostársa a porontyaimnak, a jégkrém- és gumicukorüzlet évek óta virágzik közöttük. Ahogyan a feltétel nélküli szeretetbolt is állandóan nyitva áll köreikben. Anyai-, s gyermeki lelkemnek simogatóan hat, amikor mama szólítja unokáit: drága, kicsi gyöngyeim! Anyák napjára akár falvédőre is írhatnám...