Becsületes megtalálók

Számolni sem tudom már, mi mindent hagytam el az elmúlt – sajnos egyre szaporodó évek– során. Volt, hogy mobiltelefont, volt, hogy pénzt, kulcscsomót, de olyan is, hogy egy komplett pénztárcát. Ezek közül utóbbi soha nem lett meg, pedig, a mai napig emlékszem milyen gyönyörű, márkás tárca volt, Londonban vettem. Jobban fájt a szívem érte, mint a tartalmáért. Pedig hát az iratokat sem piskóta újra csináltatni. 

A lényeg az, hogy nagyrészt azért mégiscsak meglettek az elhagyott holmijaim, ugyanis a legtöbb esetben szerencsére becsületes emberek találtak rájuk. 

A legutóbbi esetben is, ami rendkívül nagy bosszúságot okozott számomra, sikerült a bankkártyámat kirántani valahol a kabátzsebből. Karácsony előtt persze. Azt sem tudtam, hogy elhagytam egyébként, csak hétvégén rendeltem volna ételt, de a mobiltelefon képernyőjén az jelent meg, hogy a bankkártyát letiltotta a pénzintézet. Na, itt már gyanús lett a dolog, aztán jött a felismerés, nincs meg a bankkártyám! 

Azonnal ellenőriztem a pénzmozgást, semmi. Senki nem akart levenni róla, úgyhogy nem tudtam mi történik. Mígnem hétfőn bejutottam a bankba, ahol kiderült, egy becsületes pár megtalálta az utcán heverő kártyámat, és azonnal bevitte a bankba. Innen is hálás köszönet érte!

Ahogy az cikkünkből is kiderül, sok ilyen becsületes megtaláló él még Szolnokon, hiszen a polgármesteri hivatal talált tárgyak osztálya dugig van elhagyott holmikkal, melyeket valaki megtalált, majd bevitt oda. Merthogy oda érdemes. És ott érdemes először keresni is. 

Persze ehhez kellenek olyanok, akiket úgy neveltek, hogy ami nem a tiéd, azt add vissza. Ilyenkor azért érzi az ember, hogy van remény, és még sokakban él ez a fajta tisztesség.