A mi kis libánk

Libákat tereltek a gyerekek Besenyszögön. A Márton-napjához kapcsolódó programmal a hagyományőrzés volt a fő cél. Cikkünkből kiderül, kicsik és nagyok kitartóan hajtották a jószágokat. S ahogy őket figyeltem, a családi Mártonomra gondoltam...

Néhány Marci szaladgált a játszótéren. Köztük az én tucatnevű gyerekem. Aztán kiderült, mégsem az. S sértődés helyett sokkal inkább büszke voltam, amikor az egyik anyuka megkérdezte tőlem: pontosan melyik hivatalos nevet Marcizom én. Válaszom előtt még hozzátette: a Márton az egy libanév.

Bizony, hogy az! De még milyen liba! Egy merész, s meglehetősen bátor. Az érdeklődő anyuka valószínűleg hallott valamit Márton püspökről, aki a libák közé bújt, de az is lehet, hogy Nils Holgersson történetét ismeri, s így asszociált a libákra, ludakra. A lényeg, hogy én büszkén kereszteltem a fiú dedemet Márton néven.

A hétvégén lesz az ő nevének ünnepe. Igaz, őt egyelőre nem villanyozza fel a libalakoma, de azért tudja, ez az ő napja. Különösen, hogy mama ilyenkor a szokásosnál is jobban figyel arra, hogy a legkisebb unokája fogára valót főzzön. Nekünk, nagyoknak meg jöhet a hagyományos menü. Bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a családunkban a kacsacomb kelendőbb, mint a liba, de a szentek és istenek talán nem tartják ezt főbenjáró bűnnek. A megbocsátás miatt még egy kis vörös (új)bort is lehörpintünk a párolt káposztával és hagymás krumplival tálalt húsok mellé.

Mert mi szigorúan tartjuk a hagyományokat. Még ha kissé zsebbe nyúlós is, nem adhatunk esélyt arra, hogy a következő évben éhezzünk, szomjazzunk. Úgyhogy, egészségünkre!