Mellbedobás

Amikor belibbent a rózsaszín hajával a tetovált lány, bevallom, kissé megrémültem. Bár korban nem állt tőlem távol, elgondolkodtam: hogyan értek majd szót a lázadó fruskával? Pillanatok alatt oszlott szét a kétely, egy csupaszív, éretten gondolkodó, szeretni való lélek bújt meg a feltűnő külső mögött. Nem is kellett sok idő, egy hullámhosszra kerültünk, jó kapcsolatot ápoltunk.

Aztán az élet messzire sodorta őt, ritkán hallottunk egymásról, de tudtam, teszi a dolgát, álmait valósítja meg. Mindig örültem, ha hírt hallottam róla. Egyszer csak aggodalmat éreztem, döbbenettel vettem tudomásul: mellrákkal harcol. Csak néztem magam elé. Hogyan lehet ez? Túl fiatal még ehhez. S még most is az, pedig az évek alatt már harmadszor járja végig a „gyógyulás útját”.

Nemrégen azt mondta: ő már tudja, milyen megadni magát a gyengeségnek, bízva abban, hogy lesz még ereje. Szavai a fülemben csengtek, amikor nemrégiben valami különöset éreztem. A kisördög nem hagyott békén, vizsgálatra jelentkeztem. Miközben az eredményre vártam, azon gondolkodtam, vajon, ha baj van, hogyan tudom átadni majd magam a gyengeségnek? Hála istennek, nem került erre sor, kiderült: nincs baj.

De bármikor lehet. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Ezért én megfogadtam, hogy megfogadom a szakember tanácsait. Hiszen, ahogy egyik mai cikkünkben is hangsúlyozzák: életet menthet az emlőszűrés. Hölgytársaim, figyeljünk magunkra! Tegyünk érte, hogy megelőzzük a mellbevágó ítéletet. Teljes mellszélességgel vállaljuk a felelősséget az egészségünkért, az életünkért!