Közös a cél

Előre leszögezem: én még sosem bicogtam. Ezt csak azért írom le már az elején, nehogy valaki azt mondja, bort iszok és vizet prédikálok. Mert a fő mondanivalóm most az, hogy mekkora találmány ez a bicogás. Bízom benne, hogy szűkebb hazánkban nem is kell már ezt a furcsa nevű „találmányt” bemutatni, hiszen majd’ két évtizede évről évre százak és még többek bicognak. Az elmúlt hétvégén volt ennek a napja, szombaton rendezték meg az idei Bicogó Maratont. Ismét sokan kerékpárra pattantak, s futócipőt húztak és nekivágtak a Szolnoktól Tiszasülyig vezető versenynek.

Újra hangsúlyozom: én még nem vettem részt ilyen megméretésen. De! Imádok kerékpározni, hiszem és tudom, hogy a csodajárgányommal a világ végéig eltekernék. Futni, akarom mondani kocogni is szoktam időnként, ha sajnos ritkán is, de tudom, milyen küzdelmesen felemelő érzés róni a kilométereket. Így tulajdonképpen mégis mondhatom, hogy bicogtam már életemben. Lehet, hogy olykor bicegve, de rájöttem már arra, hogy mennyire fontos a mozgás az életben.

Még inkább tudatosul mindez bennem, amikor Karcsi bával találkozom. A Bicogó Maraton kitalálója régi jó ismerősöm, már önmagában az is fellelkesít, amikor csak messziről látom. Ha meg beszélgetek vele, egyenesen szárnyakat kapok. Sok év után is megállíthatatlan, megmagyarázhatatlan energiával teszi a dolgát, erő felett szervez és levezényel, miközben ő maga is fut és teker, ha úgy tetszik, bicog. Attól sem riad meg, ha olykor biceg. Mert olyan is van, de akkor a kitűzött cél, s az ahhoz szükséges csapatszellem, az összefogás erőt ad neki.

Mert tulajdonképpen ez a lényeg: a bicogás a sport fontosságán túl az összetartásról, a közös célról szól.