Feszt a gulyás!

Közeleg, nem vitás, negyedévszázad távlatából kijelenthető, a tradicionális Szolnoki Gulyásfesztivál. Nincsen már hátra egy hónap, de már az esemény lázában égnek a szervezők, és már az előkészületek izgalmában a főzőcsapatok.

Napjaink tízujj-nyalogató bográcsolásához valóban muszáj a hosszadalmas és igényes felkészülés. Akkor is, ha a szabadtűzű lángok fölött hús nélküli, „csupán” krumplis, tésztás étkek főnek a vasfazékban. Egyébiránt ezek alá is dukálna egy kevés felaprózott szalonna…

A gulyás eredete a magyaros étkezési szükségszerűségben leledzik, amelyet idővel a törökbors színesített és ízesített tovább. A napszámos halász főúri engedéllyel halat, a kondás disznót, a juhász birkát, a gulyás meg marhát tett a bográcsába. Csak a csikós „nézte le” a lováról a többi pásztorkollégáját, mert ő az Istenért sem vált volna meg hűséges hátastársától. S míg régen a túlélést jelentette a bográcsolás, manapság különleges gasztronómiai népünnepélyeket rendeznek a régvolt egyszerű étkezési szokásokból.

Nem kell túl messzire mennünk ahhoz, hogy nyaranta bele ne botoljunk egy-egy tűzifarakásba, amelyekkel a vasfazekak fűtésére szolgálnak. Mára helyi kulturális rendezvénnyé emelkedett hazánkban a hajdanán a szegénységből fakadó főzés hagyománya. Baján ott van a halfőző-, Békéscsabán a kolbász-, a mi Nagy Kunságunkban pedig a birkafesztivál.

Szolnok neve, más egyéb látványossága mellett a tradicionális szeptember eleji gulyásfesztiválja miatt terjed határon innen és túl. S bár nem utasítanék vissza egy tányérnyi gyufatésztás hallét, vagy szaftos birkát, netán parasztkenyérnyi csípős kolbászt, ám én, és ezt mondják rám sokan, marha vagyok. Mert számomra feszt a gulyás!