Napfagyi

Huszonöt évvel ezelőtt, 1999. augusztus 11-én délidőben az akkor még egyetlen gyermekemmel, nagylányommal néztük, akarom mondani vakláltuk végig az Európa nagy részét, így hazánkat is érintő napfogyatkozást.

Emlékszem, hosszadalmas, hatalmas előkészületek zajlottak mindenhol. Főleg a színes lencsés papírszemüveg-árusok tüsténkedtek, hiszen számukra a természet adta üzlet előrébb volt az életre szóló, talán megismételhetetlen látványosságnál. Én is beszereztem egy családra valónyit a speciális okuláréból, ám mivel nyár volt és délidő, jégkrémről is gondoskodtam. Gondoltam, a napfogyi csak „napfagyival” élvezhető…

Napközben ennyi lófráló, munkaképes embert nem láttam még Szolnok utcáin, melyek között én magam is ott vártam az egyesek szerint világvégét is jelentő égi látványtalanságot. Aztán elkezdődött. Kora délután, úgy fél-, vagy háromnegyed egy körül lehetett. Kibontottuk a „napfagyit”, feltettük a szemüveget, és belenéztünk a Napba. Akarom mondani a Holdba, amely ugye éppen akkor takarta el teljesen a csillagunkat.

Emlékeim szerint a sötétség pillanatnyi földi csendet is hozott, no meg libabőrön érezhető lehűlést. Nem több mint alig két perc elteltével pedig megtörtént a csoda! Egyrészt elmaradt a világvége. Másrészt visszatért az éltet adó fény és meleg. És a papírcsomagolástól megcsupaszított, egyetlen nyalás nélkül megmaradt napfagyinkkal álltunk a lányommal az utcán. Összenéztünk és kissé csalódottan vettük tudomásul, hogy csak ennyi volt az egész. Aztán komótosan elnyaltuk a napfagyit.

A huszonöt évvel ezelőtt történt események emlékeiből nekem csupán a nagylányommal való rövid idejű napfagyizás élménye maradt meg. És ennyi idő távlatából pedig még az a bibliai idézet, miszerint nincs új a nap alatt...