Az én fáim

Beléptem a kapun, s már láttam, hogy ott üldögél. Meleg volt, hűsítő árnyat adott a vén eperfa lombja. Nem volt gond, hogy egyre másra potyogtak le az érett gyümölcsök, engem sem zavart, hogy lépten-nyomon széttapostam az eperszemeket, melyek nedve eltüntethetetlen foltot hagyott a zoknimon, a ruhámon. Nagymamám mindig szeretettel és érdeklődő aggodalommal fogadott úgy engem, ahogyan a családunk minden tagját. Ott a vén eperfa árnyékában.

A méretes fa még mindig ott áll. És, mivel a ház családé maradt, ma is van szerencsém belépni a kapun. Szinte most is látom, hogy mama ott üldögél az árnyékban. Lépkedek felé, s bevallom, ma már olykor bosszankodom, amikor eperlé fröccsen a lábamra. Leginkább akkor morgolódom, amikor a gyerekeim lesznek térdig fekete „festékesek". Aztán nagyokat nevetünk, emlékezünk. Felidézzük nagymamánk sokszor mókás elszólásait, a közös lekvárfőzéseket, azt, amikor megszámlálhatatlan mennyiségű palacsintát varázsolt az asztalra az unokái elé.

Na és ott van az az évgyűrűkkel sűrűn tarkított cseresznyefa a szüleim házánál. A világ legfinomabb cseresznyéje terem rajta, csak ne lenne olyan nehéz szüretelni róla. Emlékszem, milyen sután próbáltam felmászni rá, aztán édesapám megszánt egy létrával. Úgy csemegéztem a piros szemekből. Ma már a gyerekeim másznak a létrára, közben én nosztalgiázom. És lessük a fakopáncspárt, ahogy ki-be jár a fa egyik odújában. Mindenhol emlékek lógnak az ágakon.

Számomra ezek is lehetnének az év fái. Mert „csupán" annyi a lényeg, hogy e cím viselőjének története legyen. Szerintem valaki szívében minden fáról van egy feledhetetlen sztori. Most bólogatnak, mint a vén eperfa lombja? Akkor olvassák el, hogy mit mesél az egyik mai cikkünkben zöldellő újszászi tölgy...