Pontról pontra

Egészen a felvételimig így vélekedtem az életben való haladásról. Az ember megy, csinálja. Lépked előre, de csakis előre a tanulásban, a fejlődésben. Nem tudom, ki hogy van vele, de én a fősulis felvételiig valóban azt gondoltam, hogy így haladunk, pontról, pontra.

És a sok munka, tanulás, befektetett energia nem tehet mást, csak megtérül. De azon a bizonyos napon, amit mi anno szalonnasütéssel és kerti partival vártunk az egyik barátunk családjának udvarán, számomra nagy tanítást hozott. Emlékszem, sorra jöttek az sms-ek, kit, hová. Mosolyok, boldog felkiáltások és örömmámoros ugrálás, hogy „Sikerült!”

Nem tetszett az üzenet

Hát nekem nem tetszett az üzenet amit kaptam, hát még az mennyire nem, amikor kiderült, hogy egyetlen ponton múlt a kiválasztott irány. Akkor egy kissé összetörtem, hogy most mi lesz? Hát miért „güriztem” ennyit, ha hiábavaló volt...vajon máskor sem éri majd meg?

De átlendültem ezen és egészen más irányokban folytattam a haladást, ezek pedig végül elvezettek a célomhoz.

Ma-holnap jó páran biztosan nagy reményekkel várják a felsőoktatási ponthatárok alakulását. Meg persze zenével és bulival, csillapítva kissé az izgalmak erejét, meg a komolyságát, mert bár a jövőjükről van szó, talán mégsem kell annyira véresen komolyan venni.

Nem mindig egyenes az út

Szeretném üzenni nekik, hogy bizony nem kell.

Megesik, hogy pontról pontra nem egyenesen, hanem kitérőkkel, visszafordulásokkal, kanyarokkal, váltásokkal haladunk. Újabb pont mindig akad, az elérési útvonal meg ezerféle lehet.

És ameddig választani lehet, addig bizony haladni is.