Ünnepnapra!

A cigányzene és a magyar nóta ünnepét hirdetve csendült fel a muzsikaszó szombaton Kőteleken.

Legénykorunkban a haverokkal, a hétvége estéin a szoknyák után kajtatva jártuk körbe Szolnok legendás szórakozóhelyeit. Mi tagadás, könnyű zenét és könnyű prédát kerestünk az ismert és ismeretlen vendéglátóhelyeken, de a hetvenes-nyolcvanas években még jócskán belefutottunk az élő cigányzenés kricsmikbe is. Mert ha már a hosszú talpalás után belefáradtunk és meguntuk az eredménytelen szoknyavadászatot, megálltunk megpihenni a népies műzenét és magyar nótát szolgáltató éttermekben, bárokban is.

Egymás között persze fanyalogtunk, hogy amit hallunk, az mégsem az a divatosan állati Led Zeppelin, Pink Floyd és Black Sabbath hangzás, de még csak nem is valami ciki-cuki diszkószerzemény, ám nem kellett hozzá kettőnél több vörös boros kóla, és rájöttünk, vérünkben van a prímás húzta magyar nóta. Olyannyira, hogy még néhányszor megfejelve aznap esti torokadagunkat, alig éjfél után máris egy méretes asztalt ropogtattunk lábainkkal ütemesen a néhány, vonóba húzott ötvenesért kizárólag nekünk csendülő talp alá valóra.

Emlékeim szerint Szolnok legendás, akkor még a Ságvári (ma Szapáry) út végén álló Egri borozó pincéjében táncoltattam az asztalt és magamat élő cigánymuzsikusokat alaposan megdolgoztatva a nyolcvanas évek végén, ahol egy Boros nevű prímás volt akkortájt a zenekarvezető. A rendszerváltáskor aztán ő és bandája is kiment nyugatra pénzt keresni. Akárcsak a többi kávéházi cigányzenész.

Az idősebbel már nem, de fiával, az ifjabbik Borossal összefutottam öt éve egy szolnoki étteremben, amely vállalta, hogy az élő cigányzene hagyományait felelevenítő Muzsikáló Magyarország program révén újra teret ad a hazatérő romamuzsikusoknak. Hiányoztak.

A hétvégi kőteleki ünnepnap is nekik, nekünk, róluk és rólunk szólt...