Hát elkezdődött!

Nemzetek Európa Kupájának nevezték a labdarúgó Európa-bajnokság (jog)elődjét. Az elsőt 1960-ban rendezték, és hazánk már azon is részt vett, eredménytelenül. Négy évvel később viszont meg is nyerhettük volna az Eb-t akár, ha Bene Feri a helyzeteinek tíz százalékát kihasználja a házigazda spanyolok ellen a négy között, akik a fináléban ugyanúgy 2-1-re győztek a Szovjetunió ellen, mint az elődöntőben ellenünk.

A harmadik helyet a Dánok legyőzésével (3-1) értük el június 20-án, épp hatvan évvel ezelőtt. Az Európa-bajnokságok történetében ez a bronz az egyetlen érmünk, ám ezt a bravúrt akkor fanyalogva fogadta közvélekedést is formáló Népsport. No persze, hiszen nemzeti csapatunk korábban hozzászoktatott bennünket a sikerhez. Az 1938-as és 1954-es világbajnokságon ezüstérmesként, közben az 1952-es olimpián aranyérmesként végzett. Még 1964 őszén, majd pedig 1968-ban megörvendeztetett bennünket a válogatottunk egy-egy ötkarikás bajnoki címmel, azóta medál: nuku. A hajdanán magasan jegyzett magyar futball leírta magát, 1986 után harminc éven át nem is tudtuk kvalifikáltatni magunkat nemzetközi sporteseményre. Ez az átok 2016-ban tört meg, amikor a csapat újra kijutott az Eb-re, majd ezt megismételtük 2020-ban és ’24-ben.

Az 1964-es esztendő azzal együtt is sikertörténet a magyar labdarúgás számára, hogy a Népsport júniusban lehúzta a csapatunkat. Hiszen az év októberében olimpiai aranyat szereztünk (jelentős túlzással és túlzott tréfával pedig decemberben megszülettem én, a vidéki futballélet jelentéktelen képviselője)…

Ígérem, bármilyen magyar eredménnyel elégedett leszek, hiszen már azért is nagy köszönet, hogy nem csak kedvenc válogatottért, hanem a mieinkért is szoríthatunk. Egye fene! Nem fogok fanyalgó sorokat írni még a „szerény” bronzéremért sem...