Időkapszulaként működnek a középiskolai évek

Sokféle közösséghez tartozunk az életünk során, viszont kevés olyan van, amelyik erőteljesebb nyomokat hagyna sorsunk lapjain, mint a középiskolai évek. Az valami másfajta létállapot, amikor az ember a tini és felnőttkor közötti átmeneti határmezsgyén létezik és igyekszik átevickélni az élet adta ügyes-bajos helyzeteken.

Én egykor egyenes célként tűztem ki a szolnoki Széchényi dráma tagozatát és életem egyik legvisítósabb öröme volt, amikor kiderült, hogy felvettek. Kollégista is lettem így duplán kaptam az új tapasztalnivalókból, amelyekért a mai napig hálás vagyok. Olykor, ha összejön az osztálytalálkozó mindig meglepődök, mennyit változtunk és mennyire nem változtunk. Ennek az ellentmondásnak ott lehet a titka, hogy a középiskolai évek időkapszulaként működnek. Emlékeket, élményeket, de még az egykori énünket is őrzik, így ha együtt vagyunk, észrevétlenül olvadunk össze az kedves múlttal.

Hatvanöt esztendeje végeztek

Éppen ezért tartom rendkívül elképesztőnek, amikor az egykori osztályközösségek évtizedek múlva is képesek összejönni és nosztalgiázva visszaidézni az akkori élet legfontosabb pillanatait. Tíz, húsz, harminc...de még hatvanöt év múlva is! Elképesztő élmény lehet ennyi idő után találkozni, mint ahogyan cikkünk főszereplői tették. Persze már erősen megfogyatkozva ülhettek a padba, hiszen az élet nem szabja egyformán az éveket.

És hogy mi minden történhet, több mint hat évtized alatt? Öt „fiúnak” biztosan van mit mesélnie egymásnak. Mert az tudjuk, hogy a történetek soha nem fogynak el. Csak az idő.

Éppen ezért rendkívül szerencsés lehet, akinek sikerül érdemben beosztania azt.