Két keréken

Szeretek kerékpározni. Amint jobb idő van azonnal előkerül a garázsból imádott „Hófehérkém”, egy roppant kényelmes, női kerékpár. Elvisszük a lánykámat a bölcsibe, hűséges drótszamaram ezután pedig a szerkesztőségbe repít engem. Sőt! Családilag szintén gyakran pattanunk két kerékre. Bár a csemeténk egyelőre még a hátam mögötti ülés kényelmét élvezi. A négylábúnk meg a kormányom kosaráét, de ez így tökéletes felállás. Kerékpárral kirándulni, úton lenni, jönni-menni remek érzés, nem utolsósorban kiváló mozgásforma.

Ez a fajta rajongás azonban semmi ahhoz képest, amit azok érezhetnek, akik versenyszerűen tekernek kilométereket. Időnként látja az ember őket az úton. Pompás, minden alkatrészében a célnak megfelelően épített kerékpárcsodákkal dőlnek a kanyarokba, suhannak az útszéli fák mellett. Áramvonalas sisak, szemüveg, gyönyörű izmok és elszánt pedálozás a legfőbb ismertetőjegyeik.

Na, ez természetesen valami jóval több, mint a klasszikus biciklizés. Fizikailag és mentálisan is komoly felkészülést, gyakorlást igényel. És úgy vélem csodálatraméltó. Újabb terület, amelyen az emberi teljesítmény a mozgással, az elme munkájával összefűzve komoly tapasztalásokkal gazdagítja a résztvevőket.

Talán ilyesmi is átfut a negyvenötödik Tour de Hongrie kerékpáros verseny indulóinak agyán, de nem tudni biztosan. Mindenesetre igenis nagy dolog, hogy vármegyénket érintve haladnak, sőt egyenesen Karcagról rajtolt a mezőny! A sportág szerelmeseit minden bizonnyal lázban tartják az ideérkező nagy nevek, no meg a magyar bringásokért is izgulhatnak, szurkolhatnak.

Talán egy következő életben ebbe a világba is belekóstolok, ha lehet.

Addig viszont, őket távolról csodálva kerekezek Hófehérkémmel a mindennapokban.