A nagy ügy

Mondogatják, hogy nem nagy ügy. Ijesztgetnek, hogy ennél nehezebb dolgok várnak az életben. Én is hallottam ezekből eleget anno, mégsem éreztem tőlük jobban magam egy pillanatra sem. Különben kevés felszabadítóbb élmény van, mint túl lenni rajta. Azon a bizonyos, nagybetűs érettségin. Aminek az írásbeli része éppen a héten zajlik.

Sokféle emlékezetes pillanatát őrzöm a sajátomnak. Az egyik kedvencem, az angol szóbeli. Kissé elgyötört nyelvtanárunk a sokadik küzdelmet vívta a nagyon izgulós alanyokkal, az előttem felelő osztálytársnőm is áldozatul esett a blokkoló pániknak. A tanárnő végül egy faék egyszerűségű kérdésre alapozta a kegyelem kettest, persze angolul: „Milyen színű a telefonod tokja?” A lány terhektől szabadulva azonnal rávágta, hogy „Rózsaszín”. Majd kisvártatva helyesbített: „Világos rózsaszín.” Ezzel véget ért a szenvedése, én meg ülhettem a helyére. Hálát adok a képességemért, hogy nem hagynak el a szavak a rázós helyzetekben, szerencsére idegen nyelven sem. Ettől függetlenül a vizsgáztató tanár arcát szemtől szemben látva úgy éreztem, itt minden hiába lesz. De az égiek mellém álltak: a tétel szerint a legutóbbi moziélményemről kellett mesélnem és legnagyobb szerencsémre egy olyan filmet láttam, aminek a szóban forgó tanár is nagy rajongója. A rettegésem diadalba csapott, majd oltári megkönnyebbülésbe.

Méghogy az érettségi nem nagy ügy?

Dehogynem! Azok számára akik éppen megélik, feltétlenül.

Kitartást és erőt kívánok nekik!