A fák lelke

Kislányként sok időt töltöttünk az apai nagyapánknál, aki bár egyedül élt, de a kertje maga volt a varázslat, még felnőtt szemmel is. Gyerekként viszont a kalandok színterét jelentette. Tata szerette a diófákat, volt neki jó pár, aztán egyszer a mi udvarunkba is ültetett kettőt. Én meg fára mászni szerettem és nagyon be voltam sózva, hogy vajon a saját csemetéink mikor nőnek már akkorára, hogy meghódítsam a legtetejüket.”Sok idő még az.” Mondogatta mindig az öreg, így addig is, hogy eddzem a türelmemet, nála kapaszkodtam a diófák csúcsára. Anyukánk azért nem kevés aggodalommal „díjazta” a dolgot, különösen az egyik igen magas lombos miatt, nem igazán szerette ha azon tanyáztam. Tata csak legyintett. „Lemászol, mielőtt jönnek, majd szólok.” Ez volt az egyezségünk. Meg persze megígértette velem, hogy nem esek le. Betartottam.

Elszaladtak az évek. A családi házunk udvarán megnőttek a diófák, az egyik már meg sincs. Nagyapám is elment régen. Odaátra. És valami megfoghatatlan módon egy rész belőle ott maradt mégis...a lomb suhogásában, az ágak kapaszkodásában, a dióban, a héjában, a levelekben. Abban a fában, amit a két kezével ültetett.

Ez az érzés szaladt végig lúdbőrözve a karomon, amikor megismertem Simon Szabolcs történetét. A férfi hamarosan egy Lélekfát ültet a szolnoki Ormos Imre Parkban, szeretett kedvese emlékére. És bárki csatlakozhat hozzá, aki épp hasonló sorsot él.

Azt mondják egyébként, hogy a fáknak van lelkük. De úgy tűnik olyan jóságosak, hogy mellé a másét is befogadják.