Kütyünosztalgia

Izgatottan ülünk a teremben, ami ugyan pici, de annál fontosabb helyiség a vidéki általános iskolában. Valahol a 80 -as évek végén, 90-es évek elején járunk, és felettébb érdekes dolog történik. Ilyet még soha, de soha nem láttunk! A falak mentén összetolt asztalokon törtfehér színű monitorok és billentyűzetek sorakoznak, és mi mindjárt használhatjuk ezeket! Számítógépek, konkrétan Commodore 64-ek érkeztek az iskolába, és egy új, fiatal tanárbácsi is, aki ért ezekhez. 

Új dimenziók nyíltak a kis világunkban, és olyan túl sok mindenre nem lehetett használni ezeket a gépeket mint most, azért ez akkor mégiscsak maga volt a csoda.

Azóta persze évtizedek teltek el, már alig emlékeztet valami arra a kezdetleges technológiára. De valahol el kellett kezdeni. El kellett? 

Talán. Nagyon sok tekintetben megkönnyíti életünket a számítógép és az internet, de nagyon sokmindenben meg is nehezíti. Amikor még csak a fentiekhez hasonlóan szinte kizárólag az iskolákban voltak ilyen eszközök – ha voltak – ma már ott vannak minden családban, ráadásul több formában. Van mobilunk, laptopunk, asztali gépünk, táblagépünk, és a tévéink is okosak már. 

Jó ez? Nem biztos. Ez csak az én véleményem, de úgy érzem, egyszerűbb, tisztább volt a gyerekkorunk, az életünk a kütyük, és internet nélkül. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy az ember nem fejlődött olyan ugrásszerűen, mint a technológia. Az ember ember maradt, és ahogy sok találmányt a történelemben, ezt is felhasználja rossz célokra. Csalásra, zsarolásra, rendszerek megbénítására, háborúra, és még ki tudja mire. 

De ha már így alakult, ehhez kell, kellene alkalmazkodni. Talán a következő generáció már okosabban használja a technológiát, mert ha nem, előfordulhat, hogy végül tényleg visszatérünk a digitális kőkorszakba, ahol még csak Commodore 64 sem lesz. De addig is, ahogy cikkünk is írja, nosztalgiázni azért most még lehet Túrkevén, az erről szóló kiállításon.