Csak csinálni kell

Kislánykoromból sokféle kedves emlékem van, ezek közül számtalan kapcsolódik a nagyszüleimhez. Az egyik nagyapám egyedül élt, a házban és a ház körül is önállóan tett-vett. Nyugdíjas volt, de soha nem unatkozott. Minden évszakban akadt feladat bőven, mi pedig szívesen kísértük őt mindenhová, amikor éppen nála voltunk. 
A ház mögött hatalmas területet foglalt el a kert, amiben mindig volt minden. Krumpli, hagyma, sóska, répa, borsó és még sorolhatnám. Egy teljes sor diófa, a kerítés tövében málnabokor, a „kiskertben” piros- és fehérribizli-bokor, de még szőlőtőkéket is gondozott. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy a fürtökből egy „vajlingra valót” össze tudjon szedni nekünk. 

Nagyapám szerette és tudta művelni a „földet”, a növényeket, a portát. Élénken él bennem a kép arról is, ahogyan kaszál, aztán összegyűjti a levágott füvet és szépen rendszerezi. 

Volt az egészben valami megnyugtató, valami békés, ahogy „rendről rendre” haladt, és utána tényleg rend volt az udvarban. Egy adag a csirkéknél landolt, a többit meg összepakolta egybe, és elégette, amikor már eléggé kiszáradt. Vagy valahogyan felhasználta, ahogy jónak látta. 
Már ő is csak az emlékeimben él, ahogyan ez a fajta gondoskodás és szemlélet a ház körüli teendők kapcsán. Persze tudom, nagyot változott a világ, változtak a szabályok, a szokások. 

A hulladékból már a zöld is kezd megterhelő lenni, főleg hogy erről sem feltétlenül akarunk megfelelően gondoskodni. Valami ilyesmi történik Tiszapüspökiben is, ahol épp az említett zöldhulladék lerakása és kezelése okoz gondot, cikkünkből többet megtudhatnak a témáról. 

Elképzelem nagyapámat, ahogy fejcsóválva olvasná a hírt, majd letenné az újságot és menne ki a kertbe. „Csak csinálni kell és annyi.” Talán ezt is mondaná...