Lenyó

Son Goku. Ő életem legelső emléke a szolnoki lengyel piaccal kapcsolatban. A kilencvenes években berobbanó Dragon Ball Z nevű – kétes megítélésű – japán rajzfilm főhőse gyerekek millióinak vált kedvencévé. Így amikor egy boltban megláttam a harcos játékfiguráját, egyből ostrom alá vettem szüleimet. Akik hamar értésemre adták, Son Goku marad a polcon – hiába, a kezdő tanárokat már akkor sem vetette fel a pénz. Édesanyám persze tudta a megoldást. Ketten elmentünk másnap a lengyel piacra, mondván: ott biztosan megleljük vágyaim tárgyát. 

A „Lenyó” akkor már rég kultikus hely volt. Gyerekként sokkal nagyobbnak láttam, olyannak, amit egy nap alatt sem lehet bebarangolni. 
Persze harminc éve már nem a szocialista időkben hiányzó árucikkek beszerzéséért keresték fel a szolnokiak és a környékbeliek az Abonyi úti használtcikk-piacot. De a lényeg nem változott: beszerezni ott, amit máshol nem, vagy csak drágábban lehetett. És ez anno is fontos volt, és bizony most is az sokaknak. 

Amúgy Son Goku is meglett. Használtan, csomagolás nélkül, de meglett. Lefogadom, jó pár szolnokinak akad hasonló sikerélménye a lengyel piaccal. Meg persze olyan is, hogy átvágták, hogy a megálmodott terméknek csak valami B kategóriás utánzatához jutott hozzá. Ahogy mai riportunkban is elhangzik: érdemes tájékozottnak lenni. Egyébként, mikor a feleségemnek mondtam, hová megyek, megörült. „Úgyis kell egy kaspó, nem kell drága. Ha tudok, vegyek”. Vettem. Most már kaspónk is van.