Hal a vízben

Mihály nagy gonddal figyelte a merítőhálót. A Tisza szőke habja csak úgy sodorta bele a halat; egykettőre megelevenedett a háló, s Mihály tele marokkal szedte ki a pompás, kövér potykákat. Csak úgy dúskált bennük, az apraját visszahányta a vízbe, hadd nőjenek. Egy-két harcsa is belekerült a fogságba, s nagy bajuszát módosan meresztgette; utoljára még kecsege is akadt, szép, fehér hátú, karcsú kecsege.

– Hő, uramisten – kiáltott fel Mihály –, micsoda paprikás lesz ebből! Felidézve Móricz Zsigmond száztizenöt éve írt, Csitt-csatt című elbeszélését, bizony van min elgondolkodnunk. Azóta már nem úgy része a tiszai ember mindennapjainak a Tisza. Halát például nem esszük (halat se nagyon), és a „szép, fehér hátú, karcsú kecsege”, ami egykor tömegével úszkált a folyóban, mára szinte kiveszett a habok közül. Ezért is örülök minden kezdeményezésnek, ami ápolja, gondozza, helyreállítja kapcsolatunkat öreg folyónkkal. 

Az idei Tiszai Hal Napját félig elmosta az eső. Nagy kár, de azért volt minek örülni. Jó volt látni például a sütő-főző csapatokat, melyek számára a hal megmaradt annak, ami a fenti elbeszélés szerint a tiszaiaknak mindig is volt: „szent étel”. Meg azt is, hogy sokan az eső ellenére is kitartottak. De a legszebb idén is a gyerekek haltelepítése volt. 

Nyolcszáz kecsegét engedtek a vízbe, ami persze fontos a folyónak, de a lényeg talán nem is ez. A Tiszai Hal Napján nemcsak halat telepítünk a folyóba, de mentalitást is a gyerekekbe. A természet, a Tisza és a halak szeretetét, azt a bizonyos kapcsolatot. Ez itt az érték, és – mint láttuk – nincs eső, ami ezt elmoshatná.