Martfű: varázslatos központjával hódít a kisváros - galériával

A sörön buktam el. Pontosabban a sörgyáron. A martfűin. Ám ez sem biztos. A megyei lap gyakornoka voltam, s akkoriban (a nyolcvanas évek második felében) a gyakornoki év után egyéves újságírói iskola várt volna rám a fővárosban. Oda viszont felvételizni kellett. Már nem tudom részletesen felidézni a történetet, de az biztos, hogy a Néplap gépkocsijával mentünk a szóbeli vizsgára, s elkísért a rovatvezetőm, Sóskúti Júlia is.

A felvételin valamiféle belpolitikai jártasságról is számot kellett volna adni, emlékeim szerint olyasmiről is, hogy kik a miniszterek vagy a politikai bizottság tagjai. Mit mondjak? Nem vettem komolyan a felkészülést. Amikor indultunk, Júlia nehezményezte az öltözékem, hogy még a zakót sem vittem magammal. A zakót. Nekem ugyanis nem volt akkoriban öltönyöm, vagy ha mégis, valahol a szüleimnél. Az egyik titkárnő viszont behozta nekem a férje öltönyfelsőjét, hogy abban felvételizzek.

Egy hosszú asztal mögött ültek a bizottság tagjai, s már tényleg nem emlékszem, miket kérdezgettek, csak egy dologra, lehet, arra is csak azért, mert rovatvezetőm előbb szörnyülködve, később már megbocsátón fel-felemlegette, hogy nem tudtam, hol van az ország első szövetkezeti sörgyára. Hát bizony, az Martfűn volt. De pár éve már bezárt, pedig fénykorában évi harmincmillió liter sört gyártottak ott. Próbálom elképzelni ezt a mennyiséget. El tudom, de az nagyon sok.

Martfű egyébként akkoriban valóságos vidéki iparvárosnak tűnt. Növényolajgyár, cipőgyár. Távolról is rossz volt látni, közelről még rosszabb a hatalmas csarnokok üres gyártósorait – ahogy a rendszerváltás után a magyar cipőgyártás egyik központja kezdett széthullni, leépülni. Meg persze nem szűnt, cipőt ma is gyártanak Martfűn, elvégre valamiben járni kell az embereknek, és a környéken összesűrűsödött szaktudást is kár lett volna kihasználatlanul hagyni, hiszen a profitot is meg kell termelni.

Martfűről mégis először a városközpont jut eszembe, a két gyönyörű templom és a városháza. Ahogy a kilencvenes években kinőttek a földből. S amilyenek. Főleg a templomok. Az újszerűségük. A korszerűségük. Ha átautózunk Martfűn, mindig megcsodálom őket. Furcsa, de még nem jártam bennük. Kívülről viszont lenyűgöznek.

A többi csak ráadás. A fürdő, a szobrok, a tiszavirágzás. Legalábbis nekem, most, ahogy ezeket a képeket nézegetem.