A szabadság

Tegnap a szabadságot, az ezért harcolókat ünnepelte az ország. Emlékeztek a magyarok határon innen és túl. Az eszmét, a hősöket éltettük, saját szabadságvágyunkat, az elnyomás felett aratott győzelmét régi nagyjainknak. 

Eretnek leszek, de Petőfi sosem tartozott legnagyobb kedvenceim közé, magam a mélyebb érzések szerelmese vagyok, József Attila, Radnóti közelebb áll hozzám. Sőt, még magát a forradalmárt is inkább egy fiatal lázadónak tekintem, mint nagy forradalmárnak. Ám, hogy milyen költő volt, az nagyon szubjektív és talán nem is annyira fontos. Hogy mennyire volt ifjonti hévvel fűtött már-már felelőtlen fiatal, vagy inkább tudatosan a szabadságért, hazájáért küzdő igaz magyar, azt sem tisztem eldönteni. 

A fontos az, ami akkor történt: életét sem féltve állt ki a szabadság eszméje mellett, az elnyomás ellen, maga mellé állítva egy szabadságra vágyó ország lakóit. Ez a fontos. Ehhez pedig két dolog, két összetevő minimum kellett. Az egyik a magyarok vágya saját szabadságukra, a másik pedig Petőfi és lánglelkű társainak életüket sem féltő kiállása. Már nagy lehetett a feszültség az emberekben, összegyűlt a harag, az elnyomás okozta frusztráció, a szabadság, a felegyenesedés vágya. De külön-külön kevesek vagyunk, egy szakadékot nem lehet apró lépésekben átugrani. Nagyon kellett egy nagy ugrás. És ekkor jöttek az ifjak, lendülettel, őszinte akarattal, új szemlélettel, forgószélszerűen. A többi már történelem. Irigylem azt a kort, az akkori magyarokat, az akkori hazát. 

Mert most itt áll egy végletesen megosztott, kettétört ország. Külön-külön ünneplő oldalak, ugyanazt a szabadságharcot, de máshol éltető emberek. Ugyanazt ünneplik, ugyanúgy, de külön, elhatárolódva a másik oldaltól, a másik ünnepétől. Agyrém ez, fel alig fogható. Oda a lényeg... 
Miközben mindannyiunk a szabadság eszméjét élteti, saját magunktól vesszük el azt. A megosztottságunkkal.