Az egyenesség kanyargós útja

Sok szó esett már a paraszolvenciáról, az orvosok hálapénzéről. Érintőlegesen, de foglalkozunk vele egy interjúban. 
Ezer megítélése van a témának, rengeteg oldalról megközelíthető a jelenség. Van, aki szerint teljesen rendben van, hogy pénzt adunk borítékban egy orvosnak, ha gyorsabb, jobb ellátást szeretnénk, mert erre tanult rá a társadalom, mert kevés az orvosi fizetés, mert különben nem foglalkoznak velünk kellőképp... Van, aki viszont úgy véli, hogy a legocsmányabb dolog, ha egy gyógyító, aki erre esküdött, az elveszi a borítékot, hiszen kap érte fizetést, tilos ilyet tennie, rút bűn ez. 

Melyik vélemény igaz? Nem tudom. Talán mindben van egy csípet realitás? De a világ nem fekete-fehér, nincs egyértelmű igazság. Szerintem. Más szerint meg van. 

Ne feledjük azonban, nemcsak az orvos követ el ilyenkor bűncselekményt, hanem a beteg is, aki a hálapénzt adja. Ő is hibás, ő is tilosban jár. De tényleg hibáztatható? 

Belegondolok. Mi lenne, ha a fiam vagy az apám kórházban feküdne. Bármit megadnék a sikeres műtétért, az életben maradásukért, hogy hazavihessem őket. Nemcsak borítékban lapuló húszezreseket, hanem a lakásomat, kocsimat, bármit. Mert azt hinném, gondolnám, hogy ezzel elősegítem a gyógyulásukat, életben maradásukat. 

Mi kellene ahhoz, hogy ne is jusson eszembe hálapénzt adni? Az, hogy tudjam: mindent megtesznek értük, mindent megkapnak szeretteim a boríték nélkül is. Ehhez azonban feltétlen bizalom kell az orvosok felé. 

Én bízom bennük. Bizalomból nem adok borítékot, hiszek a korrupciómentes esküjükben. Legszívesebben odanyújtanám a borítékot, de legyőzöm önmagam, mert nem épülhet korrupcióra a bizalom, az élet, a társadalom, a világ. Nem.