Ki mit tud?

Kiváló autószerelő volt, oda hordta a kocsiját az egész család. A nagyapás kisautó, a vállalkozós nagyautó, meg az én csörgő-zörgő szeretett roncsom is ott kötött ki, ha betegeskedett. Aztán valami történt. A régi szakik lecserélődtek, új fiúk érkeztek, szinte gyerekek, bizonytalanul pislognak, tényleg ott még az a tojáshéj, tuják, hogy hol... 
Nézik, nézik az autót, vakarják a fejüket, nekem meg, mint autótulajdonosnak összeugrik a gyomrom. Hogy akkor most ők fogják megjavítani a kocsimat? Néhány tanácstalan srác? 

Aggodalommal hagytam ott a kocsit, és igazam is lett. A kért munkák felét csinálták meg, azt is rosszul, vissza is kellett vinnem az autót még egyszer. A másik felét meg vagy elfelejtették, vagy nem merték bevállalni. 

Szóval számot adtak tudásukról. Legfeljebb elégségesre értékelném, mert most én vagyok a megrendelő, előttem vizsgáztak, az értékelés feladata rajtam van. Pedig nem így kéne, hogy legyen. 

Valahol ők levizsgáztak már. Számot adtak tudásukról, értékelték elméleti és gyakorlati felkészültségüket. Valaki pedig áldását adta, görbült a jegy, átmentek a vizsgán, és kiléptek a nagybetűs élet munkaerőpiacának reflektorfényes színpadára, ha irodalmi akarok lenni. Most meg az van, hogy néhány gyerek áll tanácstalanul a kocsim orránál és halvány fogalma sincs, mit kéne csinálni. Nagy rájuk a kabát. 

Szombaton felvételiztek a diákok. És erősen bízom abban, hogy nehéz kérdések voltak. És hogy tudták a választ.