Vigyázz, kész, tűz

A nagymamám. Na, ő aztán figyelmetlen volt, azóta sem találkoztam olyan szétszórt emberrel. Mondom ezt úgy, hogy annyira szerettem, mint szinte senki mást. De ott aztán az elejtett poharak, az ablakpárkányról kieső, hűlni tett főzött puding, a ledőlő, apróra törő, száradó herendiporcelán-torony a mindennapok része volt. Mindenen nevetett, sosem görcsölt rá a veszteségre, kacagva ugrotta át a figyelmetlensége okozta apró katasztrófákat. Nevettem vele én is, az ősbizalom nagyon erős egy gyerekben. 

De volt ám, mikor megijesztett. Ő persze nem rémült meg, hozzá volt szokva minden, maga okozta galibához. Gyerekként, mikor a lábast vette le a tűzről és meggyulladt kezében a konyharuha, azért megrémültem. Tudtam, hogy a tűz nem játék, és a konyhában bármi lángra kaphat. Ő csak beledobta a mosogatóba az égő rongyot és vizet eresztett rá, ment az élet tovább. De nekem ott maradt negyven év után is a retinámba égve a lángoló konyharuha képe, és orromban itt van az az égett szag. 

És egyszer, bizony, ő is megijedt. A vidámságon túl talán kétszer láttam rajta másféle, erősebb érzelmet. Egyszer, az élete vége felé szomorúságot, mikor megtudta a diagnózist. És egyszer ijedtséget, mikor kigyulladt a fa. Szenteste után voltunk napokkal, száraz volt már a fenyő, a gyertya meg belobbantotta. Kancsónyi vizekkel futott, sikerült eloltani, de a plafonon évekig, lefesthetetlenül ott marad a korom fekete foltja.