Hölgyeim!

Igaz ugyan, hogy egyáltalán nincsenek emlékképeim az eseményről, de rokonságom idősebb tagjai váltig állítják, ráadásul nekem átélt élmények nélkül is szent meggyőződésem, hogy engem édesanyám szült meg. 

Arról viszont már határozottabbak a kontúrok, és kétségeim sincsenek afelől, hogy első ovis, majd sulis szerelmeim kislányok voltak. Kamaszodásom után pedig mind nagyobbak. Valaha fiúcska voltam, majd férfivá értem, s ma már azért sem rökönyödök meg, ha bácsinak szólítanak. A feleségem nő, közülük is számomra a legcsodásabb fajtából. Két gyermekkel örvendeztetett meg, egyikük hisztisen is drágalátos leányzó. Nem mi szülők, hanem ők választottak a kezdetektől fogva, hogy fiam a kisautókért és a dinókért, lányom pedig a nőcis csecsebecsékért rajong. Velük született ösztönből döntöttek nembéli identitásukról. 

Nem provokációból hozakodtam elő felettébb konzervatív nézeteimmel a nemi különbségeket kihangsúlyozva. A világ magát másoknál „fejlettebbnek” valló térségében számos országban dívik a nemsemleges meghatározás. Svédország odáig fajult, hogy létrehozta a semleges megszólítást, az okmányaikban bevezette a nő és férfi mellett a harmadik típusú jelzést, a „semlegességet” nevelő óvodáikban és nemek nélkül tanító iskoláikban pedig megalkották a gendervécéket.

Vaskalapos férfiúi agyammal, szerintem ezzel a hozzáállással, a szabad gondolkodású felnőttek jobban összezavarják az apró buksikat, mintha a cseperedő „lény” csak tinédzser kora után értené meg magát, tárulkozna ki őszintén, s coming outolna büszkén. 

Én maradok, aki vagyok! És hirdetem az egyenlőtlen jogúságot a tekintetben, miszerint a hölgytársadalom minden tagjának – nem nemtől, hanem korosztálytól függően – kijár a megkülönböztetés és a mindenkori tisztelet. Isten éltesse a hölgyeket! Ma is, de holnap is!