Várkonyi téri blues

Innen indultam a hetvenes évek elején: „Néha furcsa hangulatban az utcát járom egymagamban; Nincsen semmihez se kedvem, de érzem azt, hogy nincs ez rendben így…”. És idáig jutottam az évtized végén: „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, Vannak jobb helyek, de nekem megfelel...”.

Két ikonikus klasszikus a hazai könnyűzene-történelem két fejezetéből. Különös, hogy míg műfajában és dallamvilágában merőben eltérő Illésék Utcája Hobóék Kőbánya blues-ától, addig Bródy János, illetve Földes László fekete lemezekre komponált mondanivalója majdhogynem ugyanaz. Mindössze egyetlen évtized választja el e két számot egymástól, melyekért én tíz éven belül ugyanazon városrészben, nem Kőbányán, és ugyanabban a panelben rajongtam, olykor pedig az utcán. A szolnoki Várkonyi téri suhancok társaságában.

Amikor én még kis srác voltam, a beat korszak trapézfarmerét viseltem, de kamaszként átvedlettem alfapapucsos-csőnacis Kopaszkutyává. E két időszak között az igencsak ingerszegény magyar valóság ellen utcai zenéléssel és grundfocival lázadtunk. Aztán mindenből lett, ami lett, s mindenkiből lett, aki lett. Múlnak az évek.

Az elmúlt harminc év alatt volt szerencsém Szörényiékkel, Bródyval, Hobóval és Deák Bill-lel, meg a korosztályuk legendái közül többekkel sok-sok személyes interjút készítenem. Bill kapitányt például a napokban telefonon kerestem, mivel ismét Szolnokon fog koncertezni, mégpedig szombaton a nevével brand-é lett band-jével. Hajdanán az orosz gyártmányú fonográfunkon forgó vinil-bakelit korongok recsegő hangján keresztül „zenélhettem” velük együtt, akkor tán még az eszemről sem tudtam. Nem sokkal később „értem meg arra”, hogy élő zenéiken ugrálhassak.

Eltelt jó pár évtized. A hetvenötödik évébe lépő Bill kapitány előtt nem sokkal korábban két hetvennyolc esztendős idős bácsival régi ismerősként dumálhattam. Hobóval a Vén marhákról, Leventével pedig arról, hogy Vén vagyok, akár a föld...