Szolnoki Bergendyék

Féltve őrzött kincsem egy hetven éves Orion rádió. Szüleim hagyták örökül rám. Hajdanán a lakásunk konyhájának magaslati polcán tartották becsben apámék, sokáig hozzá sem érhettem. Ez a lakkozott diófaláda volt egykoron családunk legbecsesebb értéke. E csöves hanghordozóból hallottam először Bergendy-számokat a hetvenes években. Ez volt a zenekar Demjén Rózsival felálló arany-korszaka.

Anyámék minden egyes Bergendy-zene hallatán megjegyezték: „Ez fiam szolnoki muzsika!”. „Mitől is?”, érdeklődtem kíváncsian, hiszen tudni akartam, mi által lehetek szolnokiként magam is büszke egy fülbemászó pop-rockot játszó, országos hírű bandára. „Mi ismertük a szüleiket és nagyszüleiket is” – mondták. „És?”, faggattam tovább őseimet az „ismeretségen” túli kapcsolódási pontokról, de választ a hetvenes években még nem kaptam.

Csak, miután felnőttként „árva” lettem, tudtam meg édesanyám húgától, a keresztanyámtól, hogy Bergendyék vélhetően azért lettek népszerűek, mert a zenész-fivérek a miénkhez hasonlóan kuláknak minősített felmenőit az ötvenes évek szolnoki elvtársai kiutálták a városból. Szerinte a szülők a Verseghy gimnáziumban frissen leérettségizett gyermekeikkel azért költöztek 1959-ben Pestre, mert ott nagyobb eséllyel vegyülhettek el a sokrétegű tömegben. A fővárosban a két tehetséges fiú a Szolnokon szerzett zenetudományukkal lettek tehát országos sztárok.

A Bergendy-fivérek egy ideig sokat jártak „le” Szolnokra. Nyilván elsősorban koncertezni, nem mellesleg a nagy- és dédszüleikre emlékezni, kiknek családi sírboltja nagyon közel áll a miénkhez. Keresztanyám a Kőrösi úti temetőben beszélt sokat Istvánnal és Péterrel, akik mindig is büszkén szolnokinak vallották magukat...