A srófról már nem

Amikor másokat arról hallok panaszkodni, hogy nem lehet jó szakembert találni, kihalnak a régi, kézzel művelt mesterségek kiváló képviselői, mindig apai nagyapám jut eszembe. Asztalos volt. Szakmájában elismert, nagy tudású mesterember, aki mintakészítőként az asztalosság csúcsát művelte. Mint mintakészítő asztalos, tizedmilliméter pontossággal végezte munkáját. 

Az öntészeti mintakészítő olyan szakember, aki hagyományos faipari szerszámok és szerszámgépek használatával öntvénygyártásra alkalmas mintákat gyárt és javít. Magas szintű anyagismeretei alapján kiválasztja a gyártási technológia számára az anyagokat, támogatja a gyártmánytervező és gyártási mérnököket. Az öntöttvas kádak és használati tárgyak korában nélkülözhetetlen szakmai tudás volt ez. Nem véletlen, hogy a kádgyárban jobban tisztelték az öreget, mint a néhány évente a párt által kinevezett, egymást váltó vezérigazgatókat. 

Lassan két évtizede, hogy nagyapám meghalt. A fent leírt szakmai tudásnak egy közel százezer lakosú városban akkor ő volt az utolsó birtokosa. Hogy azóta kitanulta-e valaki, nem tudom. Azt viszont igen, hogy hiába a számítógépek kora, a kézzel dolgozó, kiváló mesteremberekre nagy szükség lenne még mindig. De eltűnésükkel olyanok is alig vannak, akik az új generációk kevés érdeklődő diákját megtanítanák a mesterfogásokra. Pedig a szerszámok még megvannak. 

A törökszentmiklósi Fülöp Ferenc őrzi, és meg is mutatja azokat. Nekem is megvan még nagyapám néhány eszköze, de már segítség kell, ha tudni akarom, melyik gyalu pontosan melyik munkafázisban is használatos. Az ipartörténet az asztalosmesterséget, és így valószínűleg a bognár-, bodnárszakmákat is az ókortól eredezteti, a görögöktől. Tudniillik, ők találták fel a kézi gyalut. Kézi gyalu még csak akad, azok kezdenek eltűnni, akik értőn használják. Azokból meg végképp alig van, akik tudják, hogy mi az a száda. A srófról már nem is beszélve!