A legnagyobb áldozat

A napokban hajtottak fejet Szolnokon a Százados utca és a József Attila út sarkán elhelyezett emléktáblánál Hanzély Pál hőstette előtt. A fiatal főhadnagy egy korcsolyázás alkalmával olyasvalamit tett, amely a hősök sorába emelte őt: életét adta másokért.

A minapi koszorúzáson egy értékes gondolat ütött szöget a fejembe. Boros András görögkatolikus iskolalelkész arról beszélt, milyen üzenetet hordoz a mában Hanzély önfeláldozása. Szavainak lényege az volt, hogy mindenki a saját életében próbálja meg a legmagasabb fokon gyakorolni a szeretetet. A példaképpé vált főhadnagy azon a délutánon mit sem törődött a körülményekkel, csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy kimentse a jégdarabok közé szorult fiatalokat. Elszántságának hála ez végül sikerült, hősies helytállására pedig majd’ száz év távlatában is szüntelenül emlékeznek a szolnokiak.

Nem telik el úgy megemlékezés, hogy az arcokon ne látszódna a megrendülés. Sokakkal egyetemben az én gondolataim is visszarepültek 1927 januárjába, és elképzeltem az akkori eseményeket. Néhány pillanattal később pedig kérdések sora indult el bennem, köztük a legfontosabb, hogy vajon én is a jeges vízbe vetettem volna magam a fiatalokért?

A helytörténeti írásokat és a korabeli sajtót olvasva jól látszik, hogy Hanzély Pál esete hazánk közvéleményét is lesújtotta. A legmegdöbbentőbb az volt számomra, amikor évekkel a halála után az egyik Chicago-i magyar lapban jelent meg a főhadnagy története.

Úgy tűnik, neve és áldozatvállalása határainkon túl sem merült a feledés homályába.