Ami sok, az sok/k/

Jöttek volna. Mert huszárosan már az első nagy sóhajtásnál elvágtam a kiszámítható folytatás útját azzal, hogy azért nem is olyan nagyon rossz nekünk. A reakció a szintén kiszámítható bárgyú és talán szemrehányó pislogás volt. Hogyan merészelek én nem belemenni a játszmába?! Mi ez a nyálas hurráoptimizmus? Van nekem viselkedésem, hogy nem akarok dagonyázni a depresszióban?!

Hát nem. A kollektív közhely-depresszióban semmiképp. Unom. Rossz az élet? Tényleg? Semmi jó sincsen benne?
Barátinak nevezett társaságok tömegeinél szól a hétvégi összeröffenés arról, hogy a Kinek rosszabb? - fantázianevű társasjátékot játsszák. Ennek keretében az nyer, aki eléri, hogy adott idő alatt minden játékosnak vérben forogjon a szeme, avagy derékig görbüljön a szája. Lehet nyafogni, panaszkodni, egymást túllicitálva sorolni a rosszat, majd a negatív adrenalin túladagolástól lüktető halántékérrel, és kóválygó fejjel jóéjszakát kívánni egymásnak. Eszmecseréjük nem kevésbé szórakoztató, mint az SZTK örökös tagságának visszér kontra köszvény- szócsatája.

Se bárgyún vigyorgó, agymosott szektás, se hurráoptimizmus-gombóc nem vagyok. Egyszerűen csak besokalltam attól a verbális epe mennyiségtől, amit nap, mint nap a nyakamba zúdítanak. Az én erőmet ne szívja le semmilyen energiaszipoly! Gúnyosan vigyorog azon, hogy szeretek segíteni, ha tudok, csak úgy? Elnézően, szegény kockafejű gyermek- pillantással fogadja, hogy örülök, ha más örül, még ha nekem éppen ultra rossz kedvem is van és pillanatnyilag nem is vagyok a toppon?
Őszinte jókívánságaimtól kísérve távozhat el egy magas páratartalmú, árnyas odúba…