Huszonegy éve történt a szajoli vasúti tragédia

A kistelepülés polgármestere, Szöllősi József is elsőként érkezett a tragédia színhelyére. Akkor még egyetemi hallgató volt. Péntek lévén éppen utazott ő is haza. Szolnoknál járt már a vonattal, amivel jött haza és feltűnt neki, hogy túl sokáig vesztgelnek az állomáson. Átszállt egy Volán-buszra, azzal érkezett haza. Édesapja a vasútnál dolgozott, ismert minden részt az állomáson, és az a kép, ami fogadta, számára a mai napig kitöröhetetlen, fájó emlék. Még hatalmas porfelhő gomolygott, amikor a helyszínre érkezett. Jajgatás, sikoltozás hangja hallatszott.
Azóta persze sok minden megváltozott a szajoli vasútállomáson. Az időközben felállított emlékhelyen időről-időre koszorúk jelennek meg, és az évfordulókra több érintett is a tragédia helyszínére látogat, hogy emlékezzen hozzátartozójára. De megjelennek egykor a mentésben résztvevők közül is többen, akiknek a mai napig szintén felejthetetlenül fájók az emlékek. A település templomában pedig minden év december 2-án a reggeli misén emlékeznek meg a tragédia halottairól.

Ahogy azt az immár polgármester Szöllősi József elmondta, büszkék lehetnek nemrég átadott új állomásukra, amelyben huszonegyedik század technika biztosítja a forgalmat. A szajoliaknak jól is jött a pozitív változás, mert a felújított vasúti pályán hamarabb jutnak el immár akár Pestre, akár Debrecenbe a korszerűbb vonatokon. Elmondta élményét is a településvezető, hogy amikor kipróbálták az új pályát, az átadáson egy szakaszon egy ideig százhatvannal száguldott velük a vonat. Felemelő érzés volt, suhant velük a szerelvény. A környékbelieknek is jobbak a körülmények, mert a vasút hatásai immár kevésbé érezhetők: nem rázkódnak az ablakok, csendesebb a vasúti pálya, nincs már zakatolás.

Az akkori emlékek azonban a mai napig élnek a hozzátartozókban, azokban, akik a vonaton utaztak.
Gábor ezt írta a Szoljon.hu-ra: „Eggyel előtte induló vonatot sikerült elcsípnem aznap Debrecenben, de lekéshettem volna párszor: ha nem lógok el az utolsó óráról... ha nem jön pont a troli... igaz, akkoriban mindig az utolsó kocsiban helyezkedtem el. Jó pár osztálytársam is ült az utolsó kocsiban. Ők kártyáztak épp, elmondásuk szerint repültek a csomagok, a kocsi rándult alattuk egy combosat, aztán megállt elég ferdén – kinézve a portól szinte semmit nem láttak. Egy kényelmetlenül közeli kábel feltűnt nekik, amiről nem tudták eldönteni hogy felsővezeték-e vagy nem, így nem erőltették a kiszállást egy darabig. Ezen felül inkább nem nagyon faggattuk őket.”

Pál ezt írta: „Jómagam is a vonaton voltam... a gyerekkori mániámnak köszönhetően mindig az utolsó kocsiba szerettem utazni és ezen a napon is úgy történt! Ezért vagyok itt!”

Erika így emlékezett: „Nekem az osztálytársam halt meg a balesetben. Még csak első osztályos volt! Az anyukájával utazott, ő túlélte, de Magdika sajnos életét vesztette...”

Géza így írt: „Evangelikus lelkész vagyok, egy nyíregyházi jegyespár is az áldozatok között volt. Én temettem őket együtt. Életem legnehezebb szolgálata volt. A két család fájdalma pedig nehezen önthető szavakba.”
Gizike ezt jegyezte be: „Az én anyukám is azon a vonaton utazott, szerencsére az ijedségen kívül nem történt semmi baja! Az eset után nem nagyon akart többé utazni!”

Éva is fájó szavakkal gondolt vissza: „A fiam tanítónénije és a férje is azon a vonaton utazott. A testvéréhez indultak volna az örömhírrel, hogy gyarapszik a család, de sajnos mindketten életüket vesztették. A hír, hogy babát vártak, csak a papírokból derült ki. Még mindig hiányoznak! Nyugodjanak békében!”

Egy alapítvány, amit a tragédia keltett életre

A Kutyákkal az Életért Alapítvány viszont a tragédiának köszönheti az „életét” Ezt írták a Szoljon-hu-ra: „Így, húsz év távlatából is részvétünk a tragédiát szenvedett családoknak! Talán kevesen tudják, hogy ez a tragédia indította el Jászberényben a mentőkutya-kiképzést. Azóta felépítettünk egy mentőkutyakiképző-bázist, ahol minden magyar mentőkutyás felkészülhet, felkészítheti és vizsgáztathatja mentőkutyáját. Reméltük, hogy nem kell majd éles bevetéseken alkalmazni az itt kiképzett kutyákat, de az elmúlt húsz évben több száz alkalommal volt szükség rájuk és kiképzőikre a rendőrség, vagy a katasztrófavédelem által irányított káreseményeken.