A nyolcvanéves Urbán Lajos számos sikert ért el játékosként és szakvezetőként egyaránt

Urbán Lajos nyolcvanadik születésnapja előtt a szolnoki Vízilabda Arénában fogadott minket egy beszélgetésre, miután megtartotta edzését a Szolnoki Dózsa előkészítő csoportjával. A legendás mesteredző játékos- és edzői pályafutásáról nosztalgiázott, de elárulta azt is, hogy miként ünnepli meg születésnapját.

– Egy hónappal ezelőtt megosztotta velünk várakozásait a magyarok olimpiai szereplésével kapcsolatban. Maradjunk a férfi vízipólósoknál. Mit szól az eredményükhöz?

– Azt gondolom, hogy a játékosok zöme nem értékelte kellően, hogy az olimpián szerepel. Hiányzott az alázat, nem látszott az egység a csapaton belül. A legtöbb meccsen hiányzott a vezéregyéniség is, aki átlendítette volna az együttest a holtponton. A legtöbb hibát a védekezésben láttam, rossz váltások, hiányzó blokkok váltogatták egymást. Tudom, hogy kiegyensúlyozott a mezőny, és ma már senki ellen nem könnyű játszani, de ennél jobb eredményt, legalább dobogós helyezést vártam. A mutatott játék alapján azonban reális a negyedik hely. Nem tudom, hogyan alakul majd a folytatás, Varga Zsolt szövetségi kapitány jó szakember, remélem, folytathatja majd a munkáját. Kérdés, hogy mi élvez majd elsőbbséget, az, hogy a következő olimpiára építsünk fel egy csapatot, vagy az, hogy jól szerepeljünk az évenkénti világversenyeken.

– A szolnoki Vízilabda Arénában beszélgetünk, épp most zárult az utánpótlás fiúk tréningje, jól tudom, hogy közel ötven éve edzősködik?

– Igen. Hol másutt, mint Szolnokon a legendás Damjanich uszodában, méghozzá 1975. őszén Kanizsa Tivadar tragikus halálát követően a felnőtt csapat kispadján találtam magamat. Nem szerepeltünk rosszabbul, mint az előző esztendőben, ám a következő évadban már nem én voltam a felnőttek edzője. Az utánpótlásnál dolgoztam a továbbiakban, ahol sok gyerek volt a kezem alatt. Szinte mindegyik korosztálynál megfordultam, szép eredményeket, dobogós helyezéseket értünk el a pontvadászatokban. A kilencvenes évek végén azonban nem számoltak velem, ezért Ceglédre tettem át a székhelyemet, ahol vezetőedző, sőt még uszodavezető is voltam. Az ezredfordulón új elnökség alakult Szolnokon, én pedig visszatértem a klubhoz. Bár fél évre kértek fel a felnőtt csapat szakvezetőjének, végül három évad lett belőle. A felnőttek mellett a három OB I.-es utánpótlás együttest is én irányítottam, reggeltől estig edzéseket tartottam. Több mint húsz esztendeje „már csak” a fiatalokkal dolgozom. Jelenleg is az előkészítő csoport és vidék-bajnokságban szereplő csapatokkal foglalkozom.

– Kicsit előre rohantunk, hiszen az edzői pályafutását megsüvegelendő játékosmúlt előzte meg. Hogyan emlékszik vissza a legendás sikerekre?

– Óriási megtiszteltetés volt, amikor 1963-ban bemutatkozhattam a Dózsa felnőtt csapatában, egy év múlva pedig – ami már hat évtizede volt – elhódítottuk a bajnoki címet. A következő években sajnos nem sikerült bajnoki aranyérmet nyernünk, a Magyar Népköztársasági Kupában azonban kétszer mi szereztük meg a trófeát. Majd a gólkirályi címet is megnyertem 1970-ben, 39 találatot jegyeztem, mégis csak hétszer szerepeltem a válogatottban. Sajnos rendre lemaradtam a világversenyekről.

– Igaz, hogy az egyik alkalommal a Népsportból tudta meg, hogy nem utazhat az Eb-re?

– Sajnos igen. Az 1970-es barcelonai Eb-re készültünk a válogatottal, Rajki Béla szövetségi kapitánytól úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd felhív, és közli velem a további programot, ám én csak a szövetség egyik titkárnőjétől és a Népsportból tudtam meg, hogy kimaradtam az utazó csapatból. Kárpótolt, hogy később szövetségi edzőként dolgozhattam az utánpótlás-válogatottaknál, amelyekkel szép sikereket értünk el. Többek között kétszer szereztünk Eb-aranyérmet, emellett junior világbajnoki ezüst- és bronzéremnek is részese lehettem. Tulajdonképpen a kétezres évek olimpiai bajnokai közül Biros Péter kivételével mindenkivel dolgoztam pályafutásom során.

– Hogyan ünneplik meg a jeles évfordulót?

– Családi körben Tiszavárkonyban, ahol van egy kis hétvégi házunk. A feleségemmel Edittel, két fiúnk Tamás és Gábor családjával, öt unokánkkal: Annával, Márkkal, Dáviddal, Kristóffal és Milánnal. Büszke vagyok, hogy mindannyiukat én tanítottam meg úszni, a fiúk vízilabdáznak, sőt Márk már a felnőtt csapatban is debütált az elmúlt évadban. Úgy, hogy biztosított az utánpótlás az Urbán-családban.